|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 43 találat | lapozás: 1-30 | 31-43 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: II. Károly /román király/ 2015. október 14.Hogyan épült a Nép Háza?Egy „koncsentrás” emlékei Talán nincs még egy modern kori épület e földkerekségen, amely annyira vitatott lenne, mint a bukaresti parlament épülete. Melyet még a diktátor kezdett el építtetni, víziójában a Köztársaság Házának vagy Nép Házának – ahogy még harminc évvel ezelőtt nevezték – az általa átépítendő főváros leglátványosabb épületének kellett volna lennie, rendeltetése szerint az elnöki rezidencia mellett az összes központi irányító hatalom (Nagy Nemzetgyűlés, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága stb.) helyet kapott volna benne, illetve környékén épült volna fel még számos államhatalmi (minisztériumok), művelődési (akadémia, múzeumok, opera, nemzeti könyvtár stb.) intézmény székháza. Lenyűgözőek az épülettel kapcsolatos számadatok: hossza 270, szélessége 240 méter, magassága a föld színétől 86 méter, mélysége az alatt 92 méter; építéséhez egymillió köbméter márványt, öt és fél ezer tonna cementet, húszezer tonna homokot, hétezer tonna vasat, ezer tonna bazaltot, három és fél ezer tonna kristályt, kilencszáz köbméter faanyagot, kétszázezer köbméter üveget, kétszázhúszezer négyzetméter szőnyeget, háromezer ötszáz négyzetméter bőrt használtak fel; az építkezésen hétszáz tervező és mintegy húszezer munkás dolgozott éjjel-nappal. A számos helyen hozzáférhető adatok egyike sem említi azonban, hogy a húszezer munkás jó része nem önszántából építette a Nép Házát: szakmunkások sokaságának – kiket az állami vállalatok „ajánlottak fel” – szabályos katonai behívó alapján kellett hónapokig Bukarestben dolgoznia. Ők voltak az erdélyi magyarság körében a concentrare (behívó) román szó átvételével „koncsentrásoknak” nevezett kényszermunkások. Így került a sepsiszentgyörgyi egykori gépkocsialkatrész gyárból, az IMASA-ból 1985 nyarán-őszén a Bukarest szívében kialakított hatalmas építőtelepre Elekes József is: magas képesítésű hegesztőként csoportvezető volt, tehát több, mint egyszerű munkás, az építendő monstrumról azonban mégis igen kevés ismerettel rendelkezett. Elekes József féléves bukaresti emlékeinek felelevenítése előtt azonban nézzük meg, hogyan született meg és mi is a Nép Háza. Ötletadó földrengés Nicolae Ceauşescuban már az 1970-es évek elején elhatalmasodó megalománia megszülte a főváros átalakításának ötletét, miután „felépítette” az országot – teleszórta Romániát észszerűtlenül, például a nyersanyaglelőhelyektől nagy távolságra telepített gyárakkal –, a történelemben mint a modern Bukarest megalkotója szeretett volna fennmaradni. Terve kivitelezéséhez a döntő lökést Észak-Koreában tett látogatása, a mintát az általa csodált és irigyelt Kim Ir Szen átépítette Phenjan, az alkalmat pedig az 1977. március 4-ei földrengés adta, mikor Bukarest egy része romba dőlt – illetve a „nem biztonságos épület” jelszóval ezt követően bontottak le pár, a kommunista hatalom számára „kényelmetlen” épületet, köztük templomokat is. A Bukarest-projektnek nevezett fővárosi szisztematizálás tehát 1977-ben indulhatott el. Ceauşescu a főváros kormányzati negyedének kiépítéséhez keresett megfelelő helyet, és ezt az Arzenáldombon és környékén meg is találta. Pontosabban egy negyvenéves tervet vett át, hiszen II. Károly király még 1935-ben ugyanerre a természetes magaslatra (a terepszintből mintegy 18 méterre kiemelkedő domb megemelésére aztán az 1980-as évek építkezésekor egy kicsit még rásegítettek) szándékozott felépíttetni a képviselőház épületét, 1938-ban be is jelentették a bontások megkezdését, de a második világháború megakadályozta a folytatást. Ceauşescu megalomániájára nem jellemző módon nem siette el az építkezést. Előbb a kormányzati negyed, majd a Nép Házának tervezésére országos versenyt hirdetett meg, a tetszését elnyerő munkát egy fiatal építész, Anca Petrescu készítette el. Petrescu és a mellé rendelt csapat a legapróbb részletekig mindent lerajzolt, emeletenként szétszedhető maketteket készítettek, sokszor a diktátor kérésének megfelelően átalakítva a terveket. Ez a folyamat közel öt esztendőn át tartott, 1977-től 1982-ig, közben pedig elkezdték az építőtelep kialakítását, a főváros régi központjában több mint hét négyzetkilométeres felületen mindent lebontottak, ekkor esett áldozatul számos műemlék épület – köztük 22 templom – is. Akadt köztük olyan, amely nem lett volna útjában a kialakítandó központnak, de a nagy buzgóságban vagy egyes állítások szerint éppen Elena Ceauşescu személyes utasítására ezeket is lerombolták. Volt, amelyet megmentettek, az 1990-es, 2000-es években többször és szívesen nyilatkozó Anca Petrescu például úgy emlékszik, a Mihály Vajda-templom megmentését ő érte el a diktátornál (ez lehetett az, amelynek költöztetésére a „koncsentrás” Elekes József is utal a későbbiekben). A rombolás egyébként több mint negyvenezer ember kitelepítését is jelentette, a munkát sorkatonákkal végeztették, így lehetett a költségeket minimálisra csökkenteni. A legnagyobb titokban A Nép Háza alapkőletételére 1984. június 25-én került sor, természetesen a kor szokásának megfelelő nagy ünnepség közepette. Az építkezés már következő hónaptól hatalmas ritmusban zajlott, egy év múlva, mikor Elekes József odakerült, már több tíz méter magasban dolgoztak. Jó munkaelosztással egyszerre többféle szakembert foglalkoztattak, az alsóbb szinteken már a belső kivitelezésen dolgoztak, mikor fenn még csak hegesztették az épület tartóvázának vasszerkezetét. Ugyancsak Anca Petrescu mondta el egy interjúban, hogy a tervezők nem győzték készíteni a részletrajzokat, nemcsak a munkások dolgoztak éjjel-nappal, hanem ők is. Ceauşescu nagyon igényes volt, minden fontosabb belső tér kialakítása előtt be kellett mutatni neki a több változatban elkészített terveket, „hasznos utasításai” alapján sokszor az utolsó percben módosítani. Olyan is előfordult, hogy már beöntött betonszerkezetet bontatott el, az épület struktúráját alakíttatva át menet közben. A civil alkalmazottak és a katonai behívóval dolgoztatott kényszermunkások csak az épület egy nagyon körülhatárolt részén mozoghattak, nem volt tudomásuk arról, tőlük pár méterre milyen építkezés zajlik. A tervrajzokat nem szabadott kivinni az irodából – mint az a későbbiekben Elekes József elbeszéléséből kiderül –, az építőtelepet katonai őrség felügyelte. A nagy titkolózás eredménye az lett, hogy például a krassó-szörényiek körében – akiket főként a Nép Háza földalatti szintjeinek kialakításakor rendeltek az építkezéshez – az a szóbeszéd terjedt el, hogy a bunkerek építésében részt vevők koporsóban térnek haza. A kommunisták ugyanis csak akkor voltak biztosak, hogy a „titok” nem kerül a „külföldi ügynökségek” kezébe, ha elteszik láb alól azokat, akik az építkezésben részt vettek. Ezért a krassó-szörényi „koncsentrások” sok mindent elkövettek, sok „ismerőst” megmozgattak, hogy kibújjanak a behívó kötelezettsége alól. Elekes József ilyen esetről nem tud, az viszont tény, hogy Bukarestbe érkezésekor neki is „feldolgozták”: vigyázzon, mit beszél. Ráadásul nyílt titok volt a besúgók léte: ilyen légkörben nem csoda, hogy a munkások egymás közt sem osztották meg tapasztalataikat, élményeiket. Rekordok könyve A terv szerint a Nép Házának 1990 augusztusára kellett volna elkészülnie. Az építkezés elkezdésétől, 1984 nyarától Ceauşescu minden szombaton meglátogatta az építőtelepet. Sorra vette a többi építkezést, a metró, a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Múzeum után dél körül ért dédelgetett álmához, a Nép Házához. Utolsó látogatása különleges volt: 1989 novemberében vagy decemberében, egy hétköznapon ment az építőtelepre, Anca Petrescu visszaemlékezése szerint kíséret nélkül, csupán feleségével. Feltűnő volt az is, hogy a mindig ápolt kinézetű diktátor akkor borostásan jelent meg. Az épületre kitűzendő hatalmas trikolór elhelyezésére kért megoldást a tervezőtől, az a torony ugyanis, ahová Ceauşescu szánta a zászlót, olyannyira szélnek kitett, hogy ott semmilyen vászon nem bírta volna. Végül nem kellett új helyet találni a zászlónak, alig néhány hét múlva a diktátort és feleségét a forradalomnak álcázott államcsíny során a posztkommunista rögtönítélő bíróság kivégeztette. 1989 decemberére a Nép Háza mintegy 80 százalékban készült el. Akkori állapotában az építkezés összegét 19 milliárd lejre – más adatok szerint 1,75 milliárd amerikai dollárra – becsülték. Az épületben közel ezer helyiség található, ebből 440 irodáka, több mint harminc konferenciaterem. A felhasznált építőanyag mind Romániából származik, kivétel néhány mahagónifából készült ajtó, ezek anyagát Ceauşescu ajándékba kapta egy másik diktátor barátjától, az akkori Zaire (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) elnökétől, Mobutu Sese Sekotól. A Nép Háza a rekordok könyvébe is bekerült: 330 ezer négyzetméteres belső felületével a világ második legnagyobb középülete a Pentagon után, az elsőséget pedig két kategóriában is tartja: a világ legnehezebb épülete és Románia leglátogatottabb látványossága. Felrobbantani vagy tovább építeni Az épület sorsában 1989 töréspontot jelentett. A kommunista diktatúra megbuktatásakor közutálat tárgyát képezte, hiszen abban az „aranykorban” emelkedett látványos gyorsasággal, amikor az ország lakosságának a nem kiváltságosokhoz tartozó nagyobbik fele kemény nélkülözésre ítélve, szellemi terrornak kitéve tengette napjait – eközben, minden tiltás és titkolózás ellenére, köztudott volt, hogy a Nép Házába mekkora vagyont vert bele Ceauşescu. És közszájon forgott az is, hogy az épületben számos helyen különleges megoldásokat kellett alkalmazni, így például a zárt terek szellőztetését is természetes légáramoltatással kellett megoldani, Ceauşescu ugyanis betegesen félt attól, hogy a levegőn át megmérgezik. Ekkoriban a kommunista múltat jelképező épület lerombolása (dinamittal való felrobbantása) is szóba került, mások éppen a kommunizmus múzeumának ideális székházát látták benne (ez az ötlet egyébként időnként felröppen, legutóbb éppen a frissen államfővé választott Klaus Johannis beszélt létrehozásának fontosságáról, megvalósítása azonban még idő kérdése). Az extrém ötletek között szerepelt kaszinóvá alakításának lehetősége is. Végül az 1990 elejére felhagyott építkezést a gazdátlanná vált építőtelepek elkerülhetetlen sorsától, azaz a szétlopkodás veszélyétől a külföldi média mentette meg, számos televíziós és nyomtatott sajtótermék újságírója készített színes, olykor nem is nagyon objektív beszámolót „Ceauşescu megalomán álmáról”, a „diktátor palotájáról”. Rövid szünet után újrakezdték az építkezést (mely egyébként mai napig sem befejezett), pár év múlva a képviselőház, újabb néhány esztendő múlva másik szárnyába a szenátus is beköltözhetett. Elhelyezése a nép érzelmi skáláján még mindig inkább az elítélt múlt felé közelíti, ehhez nagymértékben hozzájárul a két intézményről, a parlament alsó és felső házáról kialakult kép is. Beszédes tény, hogy a – legfőképp bukaresti – köznyelvben mai napig is többen emlegetik a Nép Háza néven, mintsem mai hivatalos megnevezésén, a Parlament Palotájaként. De ez a fejezet már nem tartozik a „koncsentrások” történetéhez. (folytatjuk) Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. május 1.Rákóczi erőt kell adjon, ma is meg kell védeni a közösséget1711. április 30-án kötötte meg a szatmári békét Károlyi Sándor a szövetkezett rendek képviseletében III. Károly király megbízottjával, Pálffy János császári főparancsnokkal, véget vetve ezzel a sok éves szabadságharcnak. II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem nem vett részt a békekötésben, ugyanis éppen az orosz I. Péter cárral tárgyalt. A békeszerződést Szatmárnémetiben, a Vécsey-palotában írták alá a nemesség képviselői. Erre a magyarság történelme számára kiemelten fontos eseményre emlékeztek meg - idén is - pénteken és szombaton Szatmárnémetiben, illetve a majtényi fegyverletétel helyszínén. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által szervezett két napos ünnepségsorozat nyitányaként a megyei múzeumban történelmi tanácskozást szerveztek, melyen Mészáros Kálmán tudományos kutató, hadtörténész ( Budapest), Bene János főmuzeológus (Nyíregyháza), Zubácsi László egyetemi oktató és kutató ( Beregszász - Ukrajna), Kónya Péter egyetemi tanár (Eperjes - Szlovákia), Czigán István tudományos kutató (Budapest), Tamás Edit főmuzeológus, múzeumigazgató ( Sárospatak), Egyed Ákos akadémikus ( Kolozsvár), Lukács Olga tudományos kutató ( Kolozsvár), Kónya Annamária tudományos kutató (Eperjes - Szlovákia), Mandula Tibor helytörténész, tanár (Szatmárnémeti) és Csatáry György tudományos kutató, tanszékvezető (Beregszász - Ukrajna) értekezett a szabadságharcról, a szatmári békéről, annak jelentőségéről, Rákóczi fejedelemről, a kurucairól. Őket Kereskényi Gábor parlamenti képviselő köszöntötte a tanácskozás nyitányán. A tanácskozást megelőzően közös főhajtásra és koszorúzásra került sor a főtéri Vécsey-ház falán elhelyezett kuruc-emléktáblánál, a tanácskozást követően pedig II. Rákóczi Ferencnek a református Láncos-templom szomszédságában található szobra előtt. Szombaton aztán a majtényi síkon felállított emlékműnél Muzsnay Árpád főszervező mellett Gheorghe David, Majtény község polgármestere, Pataki Csaba szenátor és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket. „Ma arra emlékeztünk, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem és kurucai megvívták a maguk csatáját. Ez nekünk is erőt kell adjon a mindennapi harcainkhoz. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek ma ismét legfőbb teendője az, hogy megvédje a közösséget, megteremtse a biztonságot az erdélyi magyarok számára. Kiállni. Képviselni. Kiharcolni - ez a hármas parancs vezérli az RMDSZ munkáját a következő időszakban", foglalta össze a szabadságharc üzenetét Pataki Csaba. A kegyelet koszorúinak elhelyezése mellett a néptánccsoportok előadásai és a fiatalok szavalatai tették teljessé a megemlékezést. szatmar.ro 2016. június 1.Hetven éve végezték ki Antonescut1946. június 1-jén végezték ki a háborús bűnök miatt halálra ítélt román diktátort, Ion Antonescut. Ion Antonescu 1882. június 15-én született a havasalföldi Piteşti-en, középosztálybeli családban. Katonai iskolát, majd akadémiát végzett, 1907-ben részt vett a román parasztfelkelés kegyetlen leverésében, a második Balkán-háborúban, 1913-ban elnyerte hazája legmagasabb hadi kitüntetését. Az első világháború végén már a vezérkarban töltött be magas pozíciót, 1922-től egy évig párizsi, majd 1926-ig londoni katonai attaséként szolgált, 1933-ban a vezérkar főnöke lett. Noha antiszemita érzelmű volt, Londonban egy francia zsidó nőt vett feleségül, de hamarosan elvált tőle. Románia 1916-ban az antant-hatalmak oldalán lépett be az első világháborúba, s mivel a háborút a győztesek között fejezte be, területe Erdély, Bukovina és Besszarábia megszerzésével majdnem kétszeresére gyarapodott. A nemzetiségek, főként a magyarok számának hirtelen növekedésével felerősödött a nacionalizmus, sovinizmus és antiszemitizmus. Az 1923-as alkotmány erős, centralizált hatalmat hozott létre, a miniszterelnök kinevezése is I. Ferdinánd király jogkörébe került, a zsidóságot emancipálták. Ferdinánd 1927-ben meghalt, a trónon unokája, az akkor csak hatéves I. Mihály követte. Mihály apja, a trónöröklésből korábban kizárt II. Károly 1930-ban alkotmányos államcsínnyel átvette a hatalmat, és tíz évig ő uralkodott. Az 1929-ben kitört gazdasági világválság igen súlyosan érintette az agráralapokon álló román gazdaságot, a munkanélküliség, az elszegényedés okozta elkeseredettséget lovagolta meg a fasiszta Vasgárda. A szélsőséges szervezet legionáriusai háborút hirdettek a kommunistákkal és a zsidókkal szemben, még a politikai gyilkosságoktól sem riadtak vissza. A hadikiadások növeléséért kardoskodó Antonescut a király 1934-ben leváltotta és házi őrizetbe helyezte, a tábornok kapcsolatai ekkor váltak szorossá a Vasgárdával és annak vezetőjével, Corneliu Zelea Codreanuval. Az 1937-es parlamenti választások után patthelyzet alakult ki, amelyet II. Károly személyes diktatúrájának megvalósítására használt fel. 1938 elején parlamenten kívüli kormányt nevezett ki, melyben Antonescu hadügyminiszter lett, a pártokat feloszlatta, Codreanut börtönbe zárták, majd kivégezték, a Vasgárda puccskísérletét leverték. Az 1940-es, Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés sokkolta Romániát, s néhány héten belül a király lemondatásához vezetett. A trónra visszatérő I. Mihály 1940. szeptember 6-án teljhatalommal államvezetőnek (Kondukátor) nevezte ki Antonescut. A nemzeti-legionárius állam első hónapjait a Vasgárda féktelen terrorja jellemezte, amit Antonescu egy ideig tűrt, de amikor a gárdisták 1941 januárjában puccsot kíséreltek meg, kegyetlenül leverte a lázadást. Miután a náci Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Románia mintegy egymillió katonával, kőolaj- és élelmiszer-szállítmányokkal támogatta Hitlert, aki keleti területek megszerzésével kecsegtette a Kondukátort. Antonescu a zsidómentes Románia megteremtését tűzte ki célul, a zsidókat gettókba és elkülönített táborokba deportálta, napirenden voltak a pogromok. A bukovinai és besszarábiai zsidókkal szemben könyörtelenségre szólította fel a hadsereget, amely 310 ezer zsidót űzött el innen. Ukrajna román közigazgatás alá került transznisztriai területén 150 ezer embert zártak koncentrációs táborokba és gettókba, s 80 ezer európai zsidót végeztek ki a nácik és csatlósaik. 1941. október 22-én 60 katona életét követelő robbanás történt a románok által megszállt Odessza katonai parancsnokságánál, megtorlásként Antonescu parancsára a következő napokban-hetekben százezernél több zsidót és oroszt végeztek ki. A németek sztálingrádi veresége után megfordult a háború menete. 1943 folyamán az előrenyomuló Vörös Hadsereggel szemben vívott harcokban a román hadsereg hatalmas vérveszteségeket szenvedett, katonái demoralizálódtak. A román vezetés már 1944 tavaszán elkezdte a tapogatózást a fegyverszünetről a szovjetekkel. A kiugrásra 1944. augusztus 23-án került sor, három nappal azután, hogy a Vörös Hadsereg román területre lépett. Mihály király kihallgatásra kérette, majd letartóztattatta az átállásra nemet mondó Kondukátort. Az uralkodó aznap rádióbeszédben jelentette be a katonai diktatúra felszámolását, a csatlakozást a szovjetekhez. A kiugrással Románia elvesztette ugyan keleti hódításait, de elérte, hogy ismét jogot formálhasson Észak-Erdélyre. A bukott diktátort a Szovjetunióban hallgatták ki, aztán kiadták, hogy Bukarestben ítélkezhessenek fölötte. A nemzetárulási perben Antonescut 1946. május 17-én háborús, béke elleni és emberiség elleni bűncselekmények miatt bűnösnek találták és halálra ítélték. Antonescu – Mihai Antonescu volt külügyminiszterrel, Constantin Vasiliuval, a csendőrség volt parancsnokával és Gheorghe Alexianuval, Transznisztria volt kormányzójával együtt – 1946. június 1-jén állt a kivégzőosztag elé a jilavai börtön udvarán. Romániában csak 2004-ben emlékeztek meg első alkalommal hivatalosan a második világháború alatt lezajlott zsidóüldözésekről, s ismerték el az állam felelősségét abban, hogy Antonescu kormányzása idején az akkori Romániában és a román közigazgatás alatt álló területeken mintegy 250 ezer zsidót gyilkoltak meg. Antonescu megítélése még napjainkban is ellentmondásos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 23.Magyar Bukarest 19. (Hencz Hilda)A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt. Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban. Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea. Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között. Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak. Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is. Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”. A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937). Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban. Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során. A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről. Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg. A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 30.Hencz Hilda: Magyar Bukarest 20. (Részletek)Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen. Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között. A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”. Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek. A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak. 1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete. A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították. A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból. Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. augusztus 5.Álkirályság és pótcselekvésMintha Romániában 1947-ben nem törölték volna el a királyságot, olyan érzése támad az embernek az utóbbi időben, ha az egykori uralkodói család tagjaival kapcsolatos történésekre a román média és politikum részéről érkező reakciókat figyeli. Amikor a trónjáról közel hetven éve lemondott egykori uralkodóról kiderült, hogy leukémia miatt kórházi kezelésre szorult, a sajtóorgánumok jelentős része megszakította műsorát, és „breaking news”-ként számolt be az eseményről, amelyet hosszasan tárgyaltak, a politikusok pedig nem győzték hangsúlyozni, mennyire kívánják az agg exuralkodó gyógyulását. Hasonló reakcióknak lehetünk tanúi most, a volt uralkodó felesége, Anna egykori Bourbon–Pármai hercegnő halála kapcsán, akit annak ellenére is következetesen királynéként emlegetnek, hogy sohasem koronázták meg – lévén a királyság eltörlése után lett Mihály felesége –, így csupán címzetes királynéként emlegethető. A gyász és a veszteség természetesen tiszteletben tartandó – de éppen emiatt visszás a romániai közélet magatartása. Szó sincs amúgy arról, hogy jómagam megveszekedett republikánus volnék – a köztársaságot semmivel sem tartom előbbre való, jobb államformának, mint egy alkotmányos monarchiát, ahol az uralkodó valóban a politikum fölött álló államfőként, stabil igazodási pontként szolgálhat a gyakran minősíthetetlen hangnemű és színvonalú politikai adok-kapok közepette. Bár éppen a két világháború közötti Románia a bizonyíték arra, hogy a monarchia sem mindig megoldás – elég csak II. Károly nőügyeire, botrányaira, majd az általa bevezetett királyi diktatúrára gondolni. És persze az sem mellékes, hogy a monarchia sem jelentett gátat a magyar közösség és a többi kisebbség jogfosztásával szemben, sőt a Román Királyság élen járt a kisebbségi jogok lábbal tiprásában, így számunkra már csak ezért sem feltétlenül rokonszenves. Ehhez persze a most elhunyt Anna címzetes királynénak vajmi kevés köze van – mint ahogy a mai romániai valóságnak is kevés köze van az egykori román uralkodói családhoz. Ehhez képest a kormány gyásznappá nyilvánította a temetését, az állami vezetők pedig nem győznek kondoleálni. Ennek nyomán pedig nehéz attól a gondolattól szabadulni, hogy valamiféle kisebbségi komplexus, kulturális és civilizációs lemAradás legalább a külsőségek szintjén történő kompenzálását célzó össznépi hisztériáról van szó. A baj csak annyi, hogy nem attól lesz egy balkáni korrupciós fészekből tiszteletre méltó hagyományokkal bíró európai ország, hogy egy nem létező királyság nem létező királynéját olyan külsőségek között temeti el, mintha valóban egy hosszú évtizedekig hivatalban lévő koronás főtől búcsúzna. Hanem attól, ha a polgárok életminőségét javító, a gazdaságot, az oktatás és az egészségügy működésének zavartalanná tételét szavatoló, a bürokráciát csökkentő törvényeket fogadnak el – és be is tartják azokat. Amíg ez nem megy, addig mAradnak a mostani „királyi” temetéshez hasonló pótcselekvések. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2016. szeptember 3.Hencz Hilda: Magyar Bukarest 25. (Részletek /25.)A Bukaresti magyarság két világháború közti kulturális és vallásos életének legkiemelkedőbb alakja Nagy Sándor. Hittől fűtve és kötelessége tudatában vállalta a rá váró sziszifuszi munkát. Sokkal kevesebbet sikerült elérnie, mint amennyit szeretett volna, tervei között szerepelt egy középiskola, öt külvárosi iskola, bentlakások, egy színház, magyarbarát román lap, román–magyar baráti társaság, mezőgazdasági iskola a moldvai csángók számára, a 14 egykori osztrák–magyar konzulátus átalakítása Collegium Hungaricummá stb. Szerette volna mindenki számára érthetően megírni a romániai magyar diaszpóra történetét, hogy erősítse a magyarságtudatot s elnyerje a románok szimpátiáját. A Koós Ferenc Kör tudományos osztályai nagyon gazdag dokumentációs anyagot gyűjtöttek össze, ennek egy része az Egyházi Újságban látott napvilágot. Hittestvérei azonban időszerűtlennek találták ötleteit, azt mondták, hogy ezzel csak még jobban maga ellen ingerli a románokat, amúgy is ,,ma kérni sem szabad senkitől semmit, még jóakaratot sem”. Nagy azonosította az asszimiláció okait, azonban természetesen nem állt módjában megállítani a folyamatot a mostoha történelmi helyzetben, ahol a magyarellenesség az egyik legjobb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez. A helyzetet bonyolította, hogy még a jóakaratú románok sem értették pontosan a kisebbség fogalmát, ugyanis meg voltak győződve, hogy aki nem román, az idegen. Úgy vélte, a román totalitarizmus az egységes román nemzetállam és az ortodox vallás felsőbbrendűségének dogmájából táplálkozott. Ha egy román kételkedett Románia nemzetállami mivoltában, azt árulónak tartották, de ha ugyanezt olyan valaki állította, aki ráadásul nem is volt román, azonnal irredentának, kommunistának, összeesküvőnek nevezték. Románnak igazából csak a román nemzetiségűt tartották, más mindenki idegen volt, mindennap hallgathatta, ,,hogy nem lehet megengedni és megbocsátani, hogy az én országomban egy idegen jobban éljen nálam”. Még az alkotmányba is belefoglalták, hogy az ortodox vallás az uralkodó vallás, és az elv, miszerint csak az ortodox az igazi keresztény, minden más felekezet visszautasításához és az ortodoxia felsőbbrendűségének tudatához vezetett. Innen eredt az ortodoxia presztízse és asszimiláló ereje is. Az állítással, miszerint csak ortodox lehet „jó” román, Nae Ionescu egyetemi professzor is egyetértett, aki a két világháború közötti nagy filozófusgeneráció képviselőjeként a vasgárdista mozgalomban is részt vállalt. Aki átkeresztelkedett az ortodox vallásra, ,,egy csapásra megszűnik kisebbséginek, idegennek, gyanúsnak lenni”, állapította meg Nagy Sándor, úgyhogy ,,a mi népünk ebbe a vásárba előbb-utóbb mind belemegy”, aminek az ára a nemzeti öntudat feladása lesz. Furcsa dolognak tartotta azt is, hogy a románok többet tudtak a buddhizmusról vagy az iszlámról, mint más keresztény vallásokról, például a reformátusról. Amikor megpróbálta felvázolni a román nép pszichológiai portéját, összeférhetetlennek találta az ortodox keresztényi erkölcsöt némely románok erkölcstelen magatartásával és agresszív nacionalizmusával. Adottságaik mellett olyan hibáikat is feljegyezte, amelyeket mind a mai napig megtalálunk. A barátságos és joviális románok megélhetésüket a kiirthatatlan baksisra, csúszópénzre építették, ez számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, akárcsak a forma és tartalom közti hatalmas szakadék. A közvagyon meglopására is találtak mentséget: ,,a közösségtől elvenni, az államot megkárosítani nem bűn, ha az a nemzet nagy családjában mArad”. Miután Budapestre menekült, Nagy Sándort a Református Egyetemes Konvent a diaszpóra ügyeiért felelős titkárnak nevezte ki. 1944 decemberében Nyugatra telepedett, ahol a diaszpóra református gyülekezeteinek megszervezésével foglalkozott; 1946–1951 között kiadta a Harangszót, a világháború utáni első magyar nyelvű nyugati lapot. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol Clevelandben egykori Bukaresti paptársával, Szigethy Bélával közösen szerkesztették a számkivetésben élő református magyarok lapját. Ott halt meg 1954-ben leukémiában. Az 1941. április 6-i romániai népszámlálás eléggé különös számadatokkal szolgált. Bukarest lakossága 992 536 fő volt; a románok részaránya jelentősen megnőtt, és elérte a 81,35 százalékot, azaz a 807 425 főt, ami a román állam sikeres asszimilációs tevékenységét is tükrözi. A városban 17 971 magyar, 25 836 német és 141 304 más nemzetiségű vagy a nemzetiségéről nem nyilatkozó személy mAradt. Az ekkor összeírt magyarok száma magasnak tűnik az 1930-ban számlált 24 052 főhöz képest, hisz köztudott, tömegesen távoztak a bécsi döntés után. A háború egyébként is sok kárt tett a megfogyatkozott és megrémített Bukaresti magyarok javaiban. Az 1944. április 4-i bombázáskor három találat szétrombolt a Sf. Voievozi utcai iskola három épületéből kettőt. Szerencsére a tanítás már két héttel korábban befejeződött, így emberéletben nem esett kár. Egy másik bomba a Petru Poni utcai katolikus leányotthon épületét találta el. A Giulești úti Kálvin temetőben egy légelhárító egységet állítottak fel, ezért a kápolna épületét több találat érte. A városnak ezen a részén a bombázásoknak olyan sok áldozata volt, hogy egy részüket a Kálvin temetőben kellett eltemetni (amiért a temetőt egy ideig Április 4. temetőnek hívták)... A két világháború közti időszak volt a legkeservesebb a romániai magyarok számára, a megváltozott történelmi körülmények közt kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak kisebbségként túlélni. A parlamentben, akárhányszor a kisebbségi jogok tiszteletben tartását kérte a Magyar Párt, azonnal irredentizmussal vádolták. Iorgának is ez volt a kedvenc vádja, aki azt szerette volna, ha a magyarok „lelkesen” csatlakoznak a Gyulafehérvári nyilatkozathoz és Erdély elszakításához. Feltétlen lojalitást várt el Titulescu miniszterelnök is, aki például 1935-ben revizionizmussal vádolta Bethlen Györgyöt, a Magyar Párt elnökét, és kijelentette, hogy a románok készen álltak volna megadni az egyenlő jogokat a magyaroknak, ha a magyarok hajlandóak lettek volna elismerni és nem feledni, hogy ők is román állampolgárok; ugyanakkor románoknak kell érezniük magukat, hisz Nagy-Magyarország már nem létezik, és nem lesz soha többé. II. Károly 1936-os, a Daily Telegraph-nak adott párizsi nyilatkozatában árnyaltabban fogalmaz a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Romániában a magyarok jogait tiszteletben tartják, és a magyarok többsége lojális a román állammal szemben, állította a király, de nem várhatjuk el, hogy minden magyar elégedett legyen az eredményekkel, hiszen fáj nekik az elveszített terület... A parlament sorra elutasította a magyarok kéréseit, nem voltak hajlandóak bizottságot létrehozni a kisebbségek kéréseinek elemzésére, jóváhagyni a kisebbségi felekezeti iskolák állami támogatását, eltörölni a román földrajzi nevek kötelező használatát a sajtóban, vagy visszavonni a numerus valachicus törvényt. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. június 12.Bogdánffy Szilárd Ignác vértanú (1911–1953)Az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták.” Bogdánffy Szilárd Ignác 1911. február 21-én született, a Torontál vármegyei Feketetón (ma Crna Bara, Szerbia). Elemi iskoláit Temesváron végezte, az állami iskolában, majd tanulmányait, a IV. osztálytól, 1929-ig, a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta. Érettségi után előbb a műszaki egyetemre jelentkezett, majd ugyanazon év őszén felvételét kérte a nagyváradi teológiára, ahol már az első két évben kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését.[1] Teológiai tanulmányait később a Budapesti Központi Papnevelő Intézetben folytatta. 1934 nyarán hazatért Nagyváradra, ahol, június 29-én, az újonnan épített várad-őssi Lisieux-i Szent Teréz plébániatemplomban, Fiedler István püspök pappá szentelte.[2] Életének következő másfél évtizedét a katolikus ifjúság oktatásának és lelki nevelésének szentelte. Felszentelésének évében püspöke a szatmári papneveldébe helyezte helyettes tanárnak és tanulmányi felügyelőnek. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gozsdu-líceumba, egyidejűleg pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. Három évvel később az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is elvállalta. Ezzel gyakorlatilag a nagyváradi katolikus diákság zömének szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.[3] 1939 végétől, kilenc hónapon át, Magyarországon, a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd 1940 szeptemberétől 1943. augusztus 31-ig a Hittudomány Főiskola tanára és lelki igazgatója volt Nagyváradon.[4] Mindeközben 1936 és 1943 között több alkalommal is szigorlatot tett a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését. A második világháború vége fele, a szemináriumi katedrája mellett, Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett, 1945 és 1947 között, nemcsak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén, az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára, pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.[5] Scheffler János püspök kérésére, 1947 tavaszán, tanári működését félbeszakítva, Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően, a papi utánpótlás biztosítására, Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett. 1947 áprilisától püspöki vikárius volt, 1949 elején (február 14-én) pedig Nagyvárad-Szatmár titkos segédpüspökévé szentelték. A hatóságok gyanakodtak rá, hogy részt vett az Erdélyi Önvédelmi Szervezet[6] tevékenységében, ezért első alkalommal 1939 októberében tartóztatták le, és a Kolozsvári Börtönben tartották fogva. 1939. december 21-én, a román állampolgárságának megvonása után Magyarországra száműzték, ahonnan 1940 szeptemberében, Észak-Erdélynek a második bécsi döntéssel történt visszacsatolása után tért vissza.[7] A második világháború utáni, 1949. április 5-én bekövetkezett letartóztatásakor, Bogdánffy Szilárdot azzal vádolták, hogy „tudomása volt Scheffler János püspöknek a Vatikán javára végzett kémtevékenységéről, és e célból segítette őt”.[8] Egyes tanúvallomások szerint, a vonatról szedték le, Nagyvárad előtt, miközben egyik kárpátaljai papnak az ottani egyházüldözésekről szóló jelentését vitte Bukarestbe, a nunciatúrára. Amikor észrevette, hogy követik, megpróbálta összetépni a levelet, de ez nem sikerült neki. Ezért csak kidobta az ablakon. A legközelebbi állomáson aztán leszállították, és visszamentek a bűnjelet megkeresni.[9] Ezt mások is így vélték, hozzáfűzve azt, hogy Bogdánffy püspököt régóta figyelhették már, és a kárpátaljai pap jelentésén kívül más fontos iratok is lehettek nála. E tanúságok szerint, amikor észrevette, hogy követik, összetépte a dokumentumokat, és kidobta azokat az ablakon. Nagyváradon pedig leszállt, bement a kanonoksorra, és ott tartóztatták le.[10] A Nagyváradi Szekuritáté fogdájában töltött nyolc hónapnyi vizsgálati fogság után, 1949. december 14-én, a bukaresti belügyminisztérium (Ministerul Afacerilor Interne – M. A. I.) fogdájába költöztették.[11] Onnan pedig, 1950. október 26-án, a Máramarosszigeti Börtönbe szállították.[12] Vasile Ciolpan, a szigeti börtön igazgatója, 1950. október 26-án, a szekuritáté vezérigazgatóságának (Direcția Generală a Securității Poporului –D. G. S. P.) jelentette az újabb katolikus elöljáróból és papból álló csoport fogadását, amelynek tagjai Ioan Suciu, Rafael Haag, Ion Ploscaru, Ion Raţă-Tarcisius és Constantin Bogdanfi (értsd: Bogdánffy Szilárd) voltak.[13] Ioan Ploscaru püspök ekképpen írta le a Szigetre történő átszállítás pillanatát: „Adott pillanatban bejön egy milicista, aki vakszemüveget viselő reverendás papot ráncigált maga után. Amikor a szemüvegét levették, megismertem a balázsfalvi Ioan Suciu püspököt. Bőröndjei voltak és több holmija, mert a lágerből hozták ide. Vele tisztelettudóbban bántak. Meghagyták a reverendáját, és a mellén viselt keresztjét. A motozás végén bilincsbe vertek, és kettesével egymáshoz kötöttek bennünket. Egyedül Suciu püspök maradt bilincs nélkül. Terepjárókba ültettek, és az Északi Pályaudvarra szállítottak. Itt a vasútállomás milíciájára vittek. Az állomásban tartottak mindaddig, amíg a szatmári személyvonat betolatott. Miután valamennyi utas beszállt, bennünket is elvittek a számunkra fenntartott másodosztályú fülkébe. Szatmárnémetibe 1950. október 26-án este érkeztünk meg. Itt a szekuritátéra vittek, s másnap reggelig mindegyikünket külön cellában helyeztek el. A helyi szekuritáté lefoglalt egy tehergépkocsit, arra pakoltak fel bennünket. A gépkocsit ponyvával letakarták, így tehát a sötétben ültünk. Ioan Suciu püspök urat is megbilincselték. Őt nem láncolták a többiekhez, hanem két kezén hordta a bilincset. A kamion számunkra ismeretlen úti céllal elindult. Egy idő után éreztük, hogy a hideg a csontjainkig hatol. Már a máramarosi erdős vidéken jártunk. Amint Máramarosszigetre érkeztünk, szintén a szekuritáténál hagytak bennünket. Egy garázsban, vigyázban állva vártunk néhány órát, amíg besötétedett. Este elvittek a börtönbe. Kíséretünk megkapta az átadási-átvételi aláírásokat, és eltávozott. Bennünket, valamennyiünket együtt, a bejárattól balra nyíló második szobába vittek. Itt saját matracaink és ágyaink voltak. Másnap elvittek a ruharaktárba. Egyenként engedtek be, hogy leadjuk civil ruháinkat, és felöltsük a csíkos rabruhát.”[14] Úgy tűnik, hogy Bogdánffy Szilárdot Máramarosszigetről Szatmárnémetibe vitték, a püspöki levéltár archívumában tartott házkutatás idejére, hogy a terhelő okiratok megtalálásában, lefordításában és megfejtésében segédkezzen. A bukaresti hatósági emberek egész éjszaka azzal foglalatoskodtak, hogy az archívum anyagának egy részét átnézzék, és ezáltal a Bogdánffy küszöbön álló peréhez anyagot keressenek.[15] Kilenc hónappal később, 1951. július 31-én, személyes tárgyai is Máramarosszigetre érkeztek: „egy 5686 lejes CEC (takarékpénztári) letéti jegy, egy Omega márkájú zsebóra és egy bőrtárca különféle iratokkal”.[16] Egykori szigeti cellatársa, Ioan Ploscaru görög katolikus püspök, így jellemezte: „Mindannyiunk közül ő volt a legtestesebb. Emiatt őt vitték a nehezebb robotmunkára. Mindent összegyűjtött, amit talált: cigarettacsikkeket, bár ő maga nem dohányzott, de odaadta másoknak; egy szeget, egy ceruzát. Szelíd és alázatos ember volt. Kiváló lélek volt, ám úgy tűnik, óvatlanságából sok baja származott”.[17] 1951. november 19-én átszállították a D. G. S. S. (a D. G. S. P. 1951. március 30-án kapott új nevet: Direcția Generală a Securității Statului – D. G. S. S.) fogdájába kivizsgálásra,[18] majd 1952. április 11-én a Zsilávai Börtönbe küldték.[19] A nyomozás lezárása után,[20] 1952. augusztus 15-i keltezésű jelentésében, Matusei Andreescu szekuritáté őrnagy „a Vatikán javára végzett kémtevékenység” miatti perbe fogását javasolta.[21] 1953. február 24-én, az előzetes letartóztatottak közé helyezték át, a Nagyváradi Tartományi Katonai Bíróság pedig, „hazaárulás vádjával”, kiállította nevére a 44/953. számú letartóztatási parancsot.[22] A Nagyváradi Katonai Bíróság 1953. április 8-án kérte a Zsilávai Börtöntől a katolikus elöljárónak az áthelyezését a Nagyváradi Börtönbe.[23] A Scheffler János püspök ellen indított perben, érintettként, 1953. április 24-én, 12 évnyi kényszermunkára ítélték, „hazaárulás bűntettében elkövetett részesség” miatt.[24] Április 30-án visszafogadták Zsilavára, majd május 12-én áthelyezték Capul Midiára.[25] A Duna‒Fekete-tenger Csatorna munkálatainak 1953 nyarán történt felfüggesztésekor, 1953. július 20-án, Nagyenyedre helyezték át, és ott hunyt el, 1953. október 1-jén, 42 éves korában, „tüdőgyulladásban”.[26] A Szentté Avatási Ügyek Kongregációja 2010. március 27-én kapta meg XVI. Benedek pápa jóváhagyását Bogdánffy Szilárd püspök mártíromságára vonatkozó rendelet kihirdetésére. A Romániai Római Katolikus Egyház mártíromságot szenvedett első egyházi személyének boldoggá avatására 2010. október 30-án került sor. Az alábbiakban korabeli dokumentumok fordítását közöljük. NAGYENYED VÁROS NÉPTANÁCSÁNAK VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGA Csak az állami szervek használatára. NAGYENYED RAJON, KOLOZS TARTOMÁNY 145. sz. HALOTTI KIVONAT Családneve BOGDANFI Keresztneve CONSTANTIN Apja család- és keresztneve BOGDANFI IGNAT Születési helye és időpontja JUGOSZLÁVIA, TARNA-VARA, 1911. február 21. Életkora 42 év Neme férfi Halálának időpontja 1953. év október hó 1. nap Halálának oka TÜDŐGYULLADÁS Utolsó lakhelye SZATMÁRNÉMETI I. C. FRIMU utca 2. szám A halálesetet bejegyezték a NAGYENYEDI anyakönyvi hivatal nyilvántartásába, 145. számmal 1953. év október hó 3. napon Haláleset helyszíne: a NAGYENYEDI börtönben Augusztus 23. utca 7. szám Kiállítva ma, 1961. szeptember 30-án, 1299. számmal MEGJEGYZÉSEK (nincsenek) Tanúsítjuk jelen kivonat pontosságát Anyakönyvi hivatal megbízottja, M. Curdoș, pecsét, aláírás - JELENTÉS Dr. Bogdánfy szatmárnémeti pap, akit a Szekuritáté megfigyelt és el is fogott a vonaton, miközben kereste a pénzt, amit állítólag segélyként kapott olaszországi közvetítéssel az angloamerikaiaktól, de a Szekuritáté által keresett pénzösszeg nem került elő, ugyanis a pénz egy másik papnál volt a vonaton, éppen a szóban forgó vonaton. Nevezett pap nagyváradi illetőségű, kapcsolatai vannak Szatmárnémetiben más személyekkel is, akik állítólag államellenes és kémszervezet tagjai, s akik az angloamerikaiak javára, Olaszországon keresztül, kémkednek. /NEMECSEK plébános Nagyváradról/ (géppel áthúzott szöveg) RNK [Román Népköztársaság] TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi. NAGYVÁRAD RNK [Román Népköztársaság] TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236/1953. sz. üi. NAGYVÁRAD 259/1953. sz. ÍTÉLET Ma, 1953. április 24-én, a NAGYVÁRADI TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK, amelynek tagjai: ELNÖK: LAZAR TUDORACE igazságügyi százados TAGOK: KASZA STEFAN főhadnagy COLCERIU SIMION hadnagy KATONAI ÜGYÉSZ: MARCEL OLTEANU igazságügyi hadnagy JEGYZŐ: ELENA SPIRIDON Nyilvános ülésre összegyűltek, a katonai törvénykönyv (C. J. M.) 253. cikkelyének előírásai szerint, az esküjüket is a törvényben meghatározott formában tették le, az alábbi vádlottak ügyének tárgyalása céljából: 1/ BOGDANFI CONSTANTIN, született 1911. február 21-én Târnabara községben, Jugoszláviában, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspökség volt titkára, vagyontalan, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, román állampolgárságú, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet. 2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Csanáloson (Urziceni), Nagykároly rajonban, Nagybánya tartományban, Francisc és Emma fia, román állampolgár, magyar nemzetiségű, nőtlen, szakmáját tekintve római katolikus pap, társadalmi származása szerint kispolgár, vagyontalan, a múltban és jelenleg politikailag nem elkötelezett, 1949-ben 4 /négy/ hónap szabadságvesztésre ítélték tiltott határátlépési kísérlet miatt, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet. 3/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, román állampolgár, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz., az ellene felhozott vád feljelentés elmulasztása, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 228. cikkelye ír elő és büntet, a Btk. 1. cikkelyének alkalmazásával. 4/ STRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, szakmáját tekintve könyvelő, társadalmi származását tekintve kispolgár, magyar nemzetiségű, román állampolgár, büntetlen előéletű, politikailag nem elkötelezett, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz., az ellene felhozott vád a hazaárulásban való bűnrészesség, amelyet büntetőjogilag a Büntető Törvénykönyv 123. cikkelyével kiegészült 121. cikkely ír elő és büntet, a Btk. 191. cikkelyéhez viszonyítva. 5/ SCHEFFLER IOAN, született 1887. október 29-én, Mihai és Elena fia, szakmáját tekintve római katolikus püspök, társadalmi származását tekintve szegény földműves, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Körösbánya, Brád rajon, Vajdahunyad tartomány, az ellene felhozott vád hazaárulás, amelyet a Büntető Törvénykönyv 191. cikkelye ír elő és büntet (...) (…) a Szocialista Állam védelmének szükségességéből a forradalomellenes bűncselekményekkel szemben, ami lehetővé tette és teszi, hogy Népi Demokratikus Államunk fellépjen az osztályharc új formáiból született bűncselekmények ellen, lehetőséget biztosítva a bíróságoknak arra, hogy teljes szigorral alkalmazzák a büntető törvényeket az országunk proletáriátusa által kiharcolt forradalmi megvalósítások fejlesztése és megszilárdítása érdekében. Mivel a vádlott tudomással bírt Scheffler János vádlott forradalomellenes tevékenységéről, a Vatikán szolgálatába állított kémhálózat létrehozói és működtetői minőségéről, amelyhez passzívan viszonyult, és mivel a főbűn magas veszélyességi fokú, a törvényhozó úgy látta jónak, hogy azokat is megbüntesse, akik ilyen magatartást tanúsítanak, a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy e vádlott javára semmilyen enyhítő körülmény nem szól. Következésképpen: A TÖRVÉNYSZÉK A NÉP NEVÉBEN ELHATÁROZZA: Egyhangúlag és az enyhítő körülmények figyelembe vételével elítéli a vádlottakat: 1/ BOGDANFI CONSTANTIN [Bogdánffy Szilárd – ford. megj.], aki született 1911. február 21-én, Ignație és Aurelia fia, szakmája szerint római katolikus pap, társadalmi származása szerint középosztálybeli földműves, vagyontalan, politikailag nem elkötelezett, magyar nemzetiségű, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Szatmárnémeti, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ 12 /tizenkét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely és a 123. cikkely 5. bek[ezdése]. ír elő és büntet. A Katonai Törvénykönyv 463. cikkelye alapján beleszámítja az ítéletbe az előzetes letartóztatásban töltött időszakot, 1949. április 5-től. 2/ SZEMES FRANCISC, született 1908. december 19-én, Francisc és Emma fia, szakmáját tekintve római katolikus pap, vagyontalan, utolsó lakhelye Máramarossziget, Libertății [Szabadság] tér 19. sz. ‒ 6 /hat/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet büntetőjogilag a 191. cikkellyel kiegészült 121. cikkely és a 123. cikkely 5. bek[ezdése]. ír elő és büntet. A Katonai Törvénykönyv 463. cikkelye alapján beleszámítja az ítéletbe az előzetes letartóztatásban töltött időszakot, 1952. július 2-tól. 3/ KRAFCIK ALEXANDRU, született 1902. október 26-án, Gheorghe és Sofia fia, nős, két gyermekes apa, szakmáját tekintve könyvelő, vagyontalan, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, Gh. Doja [Dózsa György] utca 49. sz. ‒ 7 /hét/ év kényszermunkára hazaárulásban való bűnrészesség miatt, amelyet büntetőjogilag a 190. cikkellyel kiegészült 121. cikkely és a 123. cikkely 5. bek[ezdése]. ír elő és büntet. A Katonai Törvénykönyv 463. cikkelye alapján beleszámítja az ítéletbe az előzetes letartóztatásban töltött időszakot, 1952. július 2-tól. 4/ SIPOS FRANCISC, született 1916. október 8-án, Ioan és Emilia fia, társadalmi származását tekintve szegény földműves, szakmáját tekintve római katolikus pap, büntetlen előéletű, utolsó lakhelye Máramarossziget, I. C. Frimu utca 2. sz. ‒ két év jav[ító]. börtönbüntetésre, a mulasztás bűncselekmény elkövetése okán (…) - Román Népköztársaság BELÜGYMINISZTÉRIUM Börtönök Vezérigazgatósága MÁRAMAROSSZIGETI FŐBÖRTÖN 588 sz. 1950. év X. hó 26. nap A NÉPI SZEKURITÁTÉ VEZÉRIGAZGATÓSÁGÁNAK Az Önök 1950. okt. 14-i 126 534 sz. parancsára.- Ezennel megerősítjük az alábbiakban feljegyzettek átvételét: – Suciu Ion – Haag Rafael – Ploscaru Ion – Rata Ion, alias Tarcizius – Bagdamfi Constantin Nevezetteket Önök adtak át bebörtönzés végett ebben a Főbörtönben. Igazgató, Könyvelő, Vasile Ciolpan börtönparancsnok aláírása olvashatatlan aláírás - RNK [Román Népköztársaság] Nagyváradi TERÜLETI KATONAI TÖRVÉNYSZÉK 236-os ügyirat / 1953 JEGYZŐKÖNYV Kelt ma, 1953. április Mi, a nagyváradi Területi Katonai Törvényszék Elnöke, a Törvényszék jegyzőjének segédletével, A katonai törvénykönyv (C. J. M.) 236. cikkelyének rendelkezései értelmében. Megjelent előttünk Bogdanfi Constantin vádlott a Nagyváradi Börtönből. Tájékoztattuk arról, hogy az 1953. márciusi 148. sz. vádirattal jelen Nagyváradi Területi Katonai Bíróság elé küldetett hazaárulási bűncselekményben való bűnrészesség miatt, amelynek büntetéséről a Büntető Törvénykönyv 121. cikkelye, a Btk. 191. cikkelyével kiegészítve rendelkezik, és értesítettük arról, hogy a tárgyalás kitűzött időpontja 1953. év április hó 17. napja, pontosan 8 órakor. Ugyanakkor tudomására hoztuk a vádemelés által beidézett tanúk jegyzékét is. Aztán a vádlottat megkérdeztük, hogy szeretne-e ő is tanúkat, informátorokat vagy szakértőket javasolni, amire a vádlott azt nyilatkozta, hogy hivatalból kirendelt védőügyvédet kér, és tanúkat nem kíván javasolni. Ezután a vádlottal közöltük, hogy jogában áll egy vagy több védőt választani; valamint hogy hivatalból is kineveztek számára egyet ..................................................... személyében. Figyelmeztettük, hogy ........................................ napig kommunikálhat a védőivel, és hogy az ügyirat a rendelkezésükre áll. Evégett kiállíttatott az általunk, a törvényszéki jegyzőnk és a vádlott által aláírt jelen jegyzőkönyv, és a vádlott azt nyilatkozta, hogy tudomásul vette az ebben foglalt valamennyi értesítést, közlést és tájékoztatást. ELNÖK Jegyző Jogügyi százados, olvashatatlan aláírás olvashatatlan aláírás Vádlott Bogdánffy Ctin [Szilárd román rövidített változata] aláírása - BELÜGYMINISZTÉRIUM Bizalmas 0618. SZ. KATONAI EGYSÉG 1. sz. példány I. sz. Osztály S. C. 0618. I. sz. 017615 1954.08.18. A belügyminisztérium szögletes iktatóbélyegzőjén: Érkezési sz.: 0811., 1954. augusztus 26. Kézírással: 08/54. Tudomásul vettem, olvashatatlan aláírás, hadnagy A MÁRAMAROSSZIGETI FŐBÖRTÖN PARANCSNOKÁNAK Intézkedjenek, hogy a nagybányai 0229. sz. katonai egység rendelkezésére bocsássák BOGDANFI CONSTANTIN és POP DUMITRU foglyokat, bizonyos nyomozások végett. A fent nevezett egység küldöttjét Önök alaposan igazoltassák, és aláírásával tanúsítsa a foglyok átvételét, akik a nyomozás végeztével visszaszolgáltatásra kerülnek. A 0618 sz. katonai egység vezetője nevében Az I. sz. Osztály helyettes vezetője, Petrescu M., aláírása, a 0618. sz. katonai egység bélyegzője -- BELÜGYMINISZTÉRIUM 0229. SZ. KATONAI EGYSÉG, NAGYBÁNYA SZIGORÚAN BIZALMAS I. sz. 113.734, kelt: 1954. nov. 25. 1. sz. példány kézírással: 1954. 11. 29., tudomásul vettem, parancsnok, olvashatatlan aláírás, főhadnagy FŐBÖRTÖN MÁRAMAROSSZIGET Az 1954-ben általunk kibocsátott fenti számú, BOGDANFI CONTANTIN és POP DUMITRU foglyokra vonatkozó átirat következtében, Továbbítjuk a letartóztatott POP DUMITRU foglyot, akit az Önök Börtönében kell elhelyezni, a Belügyminisztérium 0618. sz. Katonai Egységének 1954-ben kelt 017.615 sz. parancsa értelmében. Kérjük, igazolják az átvételt.- AZ EGYSÉG VEZETŐJE őrnagy olvashatatlan aláírás, a 0229. sz katonai egység bélyegzője A Belügyminisztérium iktatási bélyegzőjén: ÉRKEZÉS Ikt. sz. 1188, 1954. év XII. hó (…) nap 2 Példány S. I./S. I. -- Mureșan ügynök A találkozón jelen volt Róm. kat. ügyek Iakab Iosif hadnagy és Munkahely Maklari Iuliu főhadnagy 1958.03.04. ÜGYNÖKI JELENTÉS BOGDÁNFFY SZILÁRD, a nagyváradi káptalan római katolikus papja, püspöki titkár, a káptalan ismeretei szerint fent nevezett hat évvel ezelőtt, 1952-ben, a börtönben elhunyt. Fent nevezettet püspökké is szentelték. Elhalálozásáról rokonai megkapták a hivatalos értesítést. Mureșan MEGJEGYZÉS: Bogdánffy Szilárdról régi, levéltári anyagok vannak a birtokunkban. INTÉZKEDÉSEK: Mivel a szóban forgó személy halott, javaslatot teszünk a teljes anyag lezárására. IAKAB IOSIF hadnagy -- NYILATKOZAT Alulírott Bogdanffy Constantin, román állampolgár, foglalkozásom pap, tanár a nagyváradi „Em. Gojdu” Líceumban, születtem február 21-én Țona Bara községben, Jugoszláviában (1911), apám, Ignatiu Bogdanffy, elhunyt, anyám Aurelia Veledoni, utolsó lakhelyem pedig Nagyvárad, Brătianu utca 7. szám volt, kijelentem a következőket: Október 14-én, este 7 óra körül, egyik diákom megkeresett, azt állítva, hogy papjaként fordul hozzám. A bevezető szavai alapján, mint gyóntatójához, akit az elmondottakkal kapcsolatosan a gyónási titoktartás kötelez. Így a gyónás során elhangzottakból a pap semmit nem fedhet fel, csak a másik félnek áll jogában bármit is felfedni mindabból, amit elmondott. Ily módon én nem árulhatok el semmit, ami a gyónás során elhangzott, de tudom, hogy az erkölcsi rend őreként ezúttal is megtettem kötelességemet meggyőzve lelki fiamat, hogy hagyja el a bűnös és téves utat, amelyen elindult. Az Önök, a Katonai Törvényszék elé idézetten abba a kínos helyzetbe kerültem, hogy éppen a hitemből és az erkölcsi lelkiismeretemből fakadó cselekedetem által kerültem a vádlott helyzetébe. Kijelentem, hogy egész életemben lelkiismeretesen teljesítettem a román országgal szembeni kötelezettségeimet, mindig azt kerestem, hogy az Államnak olyan hűséges polgára legyek, mint az országban bármely másik román. Elsajátítottam az Állam nyelvét. A Szent Teológiában egyetemi oklevelet a balázsfalvi Román-Unitus Teológiai Akadémián szereztem. Mindig hű voltam Őfelsége II. Károly királyhoz, cselekedetekben és szavakban egyaránt. Străjer [magyarul: Strázsa; II. Károly király által létrehozott ifjúsági szervezet, amely 1937 és 1940 között működött – ford. megj.] parancsnok vagyok, hű szolgálója az Őfelsége által létrehozott román szervezetnek. Arra kérem a Tisztelt Katonai Törvényszéket, hogy ha jónak látja, szíveskedjen megvizsgálni, hogy mi vagyok és mi voltam én egész életemben állampolgári és román szempontból. Kérjen rólam információkat az Ország Strázsái (Szamos) Tartományi Parancsnokságtól, a Bihari Hadtest Parancsnokságától vagy a Nagyváradi Csapat Parancsnokságtól. Érdeklődjenek a Gojdu [Gozsdu] Líceum tanári karától, ahol dolgozom, kérjenek információkat a román társadalomtól vagy más csoporttól a helységben, ahol ismernek engem. Vizsgálják meg, hogy milyen jó állampolgári nevelést adtam líceumi diákjaimnak az Országos Pavilon felállításakor elhangzott bibliai szövegekkel, a líceumi ifjúságnak a nemzeti nevelési órákon, mint străjer parancsnok és osztályfőnök és egész életem teljes magatartásával és tevékenységével. Az egész életem pozitív példa, a Román Állammal szemben tisztelettudó jó állampolgáré, aki szeretettel viseltetik az Ország Királya, Őfelsége II. Károly király iránt. A keresztény ideál vezénylője vagyok, az emberek közötti igazság és egyetértés népszerűsítője, még ha más nemzetekhez tartoznak is. Elítélek minden papot, aki viszályt és gyűlöletet szít a különböző nemzetekhez tartozó emberek között. Ez a paptanár, alulírott vádlott, a fent ismertetett, folyó év október 14-i gyóntatópapi beszélgetés ügyében nyilatkozza, hogy semmiféle kapcsolata nem volt, sem előzetes ismeretekkel nem rendelkezett a gyónási titok alatt a szóban forgó diák által elmondottakról, akit most arra a helyre hoztak, ahol én tartózkodom. Hitemből fakadó áldozatnak érzem magam, mint aki cinkostársként tűnik fel abban, amivel vádolnak. Elismerem, hogy egyetlen lehetőséggel élhettem volna, ami azonban akkor nem jutott eszembe, éspedig hogy kérjem a Püspökség tanácsát, hogy mitévő legyek egy ilyen ügyben. Ügyemet a Tisztelt Katonai Törvényszék igaz ítéletére bízom, tisztelettel, Const. Bogdanffy aláírása Jegyzetek [1] Tempfli Imre, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892-1966 METEM, Budapest, 2002, 103. [2] Részletekért lásd:https://www.varad.org/hu/bogdanffy_szilard/elete/; letöltve: 2017. április 28. [3] Uo. [4] Tempfli Imre, i. m., 103. [5] https://www.varad.org/hu/bogdanffy_szilard/elete/; letöltve: 2017. április 28. [6] Az Erdélyi Önvédelmi Szervezet 1939-ben alakult, Henrik Werth, a Magyar Hadsereg Vezérkara főnökének kezdeményezésére. Az eredeti terv szerint a szervezetnek aktív szerepet szántak Erdély magyar csapatok általi megszállása esetén: feladata volt meggátolni az értéktárgyak Romániába menekítését, és fenntartani a közrendet a magyar közigazgatás megérkezéséig. [7] A katolikus elöljáró életének ezen időszakára vonatkozó részletekért lásd: Út a vértanúsághoz. Bogdánffy Szilárd emlékkötet, 1. kötet. Római Katolikus Püspökség, Nagyvárad, 2011, 24‒29. [8] Arhiva Consiliului Național pentru Studierea Arhivelor Securității [A Szekuritáté Iratait Tanulmányozó Országos Tanács Levéltára – ACNSAS], fond Informativ [Tájékoztató], dosar nr. 161633 [számú iratcsomó], f. 43. Lásd még: Út a vértanúsághoz..., 1. kötet, 31‒32. [9] Tempfli Imre, i. m., 176. [10] Részletekért lásd: Uo. [11] A vizsgálati nyilatkozatok nyomtatásban megjelentek az Út a vértanúsághoz..., II. kötet, 217‒225, 233‒237. [12]A máramarosszigeti fogság idején a 34-es és a 78-as cellában tartották fogva (Vö.: Nagybányai Börtön Levéltára, Szigeti Főbörtön fond, feldolgozatlan). [13] Uo. [14] Ioan Ploscaru, Lanţuri şi teroare. Editura Signata, Temesvár, 159‒162. [15] Tempfli Imre, i. m., 374. [16] Nagybányai Börtön Levéltára, Szigeti Főbörtön fond, feldolgozatlan. [17] Az unitus elöljáró úgy emlékszik, hogy az egyik házkutatás során a római katolikus püspöknél „szegeket és különféle csavarokat tartalmazó készletet találtak; a börtönparancsnokhoz vitték, ahonnan piros arccal tért vissza, vagyis felpofozták”. (Vö.: Ioan Ploscaru, i. m., 187.) [18] A D. G. S. S. átirata szerint az átszállítást „mielőbb végre kell hajtani, és gondoskodni kell arról, hogy az egyéneket [Rafael Haag, Bogdánffy Szilárd și Rață Ioan Tarciziu – szerz. megj.] elszigeteljék, hogy egymással ne beszélgethessenek”. (Vö.: ACNSAS, fond Penal [Bűnügyi], dosar nr. 73, vol. 1, f. 366.) [19] A Személyes Büntetőlap interneten elérhető ahttps://www.biblioteca-represiunii.ro/Fise%20matricole%20penale%20-%20detinuti%20politici/B/B%2005.%20Blejan%20-%20Bolcu/Bogdamfi%20Constantin/ címen; letöltve: 2017. április 30. [20] A szekuritáté egyik, 1951. december 17-i, jelentésében Bogdánffyt azzal vádolták, hogy „tudomással bírt arról, hogy Scheffler János püspök a pápai nunciatúra javára kémkedik, hiszen mindazokat a gazdasági, politikai, katonai és társadalmi információkat, amelyeket a pápai nunciatúrára küldtek, előbb Scheffler püspökkel megtárgyalták”. (Részletekért lásd: Út a vértanúsághoz..., II. kötet, 245‒264.) [21] Uo., 280‒284. [22] Az elkövetett bűncselekmény rövid leírásánál megjegyezték: „Politikai és gazdasági információkat gyűjtött, amelyeket közölt a Nunciatúrával, amely aztán azokat a Vatikánba küldte.” (Személyes Büntetőlap, interneten elérhető a: https://www.biblioteca-represiunii.ro/Fise%20matricole%20penale%20-%20detinuti%20politici/B/B%2005.%20Blejan%20-%20Bolcu/Bogdamfi%20Constantin/ címen; letöltve: 2017. április 30. [23] ACNSAS, fond Penal, dosar 73, vol. 2, f. 307. [24] Az ítélet szövege nyomtatásban megjelent az Út a vértanusághoz..., II. kötet, 319‒325. [25] ACNSAS, fond Penal, dosar nr. 73, vol. 1, f. 365. [26] Uo., fond Informativ, dosar nr. 161633, f. 2. A hetedik évtized utolsó éveiben, Rafael Haag jezsuita szerzetes egyik ismerősének elmesélte, hogy Bogdánffyt, „a rendkívül művelt és ritka intelligenciájú embert, brutálisan megverték, és az a börtönben rövidesen meghalt”. (Ügynöki jelentés, 1966. július 18., a „Geta” fedőnevű ügynök szolgáltatta, lásd: Uo., fond Informativ, dosar nr. 203455, vol. 2, f. 124.) DOBES ANDREA Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 18.Emberek és kutyákMinden korábbinál ünnepélyesebb keretek között, a Kultúrpalota nagytermében tartotta meg szeptember 15-én a megyei tanfelügyelőség vezetősége az iskolaigazgatókkal és a meghívottakkal a tanévkezdeti elemző ülést. A napirenden a 2016/17-es iskolai év eredményeiről készült jelentés bemutatása és az új iskolai év előkészítéséről szóló beszámoló szerepelt. Ioan Macarie főtanfelügyelő a szokásos hosszú felolvasás helyett a legfontosabb adatok bemutatására törekedett, és értékelte a diákok országos és nemzetközi szinten elért teljesítményét. A számokból kiderült, hogy megyénk 641 tanintézményében (621 állami és 20 magán) 8.294 pedagógus irányításával 86.471 diák kezdte el az új tanévet (több mint ezerrel kevesebb tavaly őszhöz képest). A tanerők száma még nem végleges, és a 261 vezetői állásból 202-t töltöttek be a két szakaszban megtartott versenyvizsgán. 59 tanintézmény élére ideiglenes jelleggel neveztek ki igazgatót, aligazgatót. A meghirdetett 170 közép- és szakközépiskolai osztályból 147 és egy fél valósult meg. Megyénkben mindössze két iskolának nincsen működési engedélye – közölte a jó hírt a főtanfelügyelő. Beszédében elhangzott egy kellemetlen bejelentés is, miszerint Marosvásárhelynek nincsen beiskolázási terve. Ez valójában botrányos, hiszen azt jelenti, hogy a város valamennyi tanintézménye törvénytelenül működik. Ehhez képest szinte jelentéktelenek a Római Katolikus Teológiai Líceum felszámolásához vezető helytelen megfogalmazások. A katolikus iskola körüli hercehurcáról szólva Ioan Macarie elpanaszolta, hogy milyen rendkívüli nehézségeken ment át elsősorban a szülők miatt. Megjegyezte, hogy a harmadik évezredben az emberi viselkedés nagyon alacsony szinten maradt. A katolikus iskoláról szóló mondanivalóját egy II. Károlynak tulajdonított idézettel fejezte be: „mennél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyákat”. Megjegyzését hangos tapssal jutalmazta a nevetgélő közönség. Személy szerint megdöbbentem, az idézetet ugyanis egy éve Auschwitzban hallottam. Idegenvezetőnk a náci vezérnek, Hitlernek tulajdonította ezeket a szavakat, és Hitler-idézetként olvashatók a Wikicitat honlapon is. Ezért hátborzongató egy főtanfelügyelő szájából hallani, aki több ezer gyermek sorsáért felel, és aki korántsem mutatkozott olyan megértőnek a katolikus iskolába járó gyermekek szüleivel, ahogy arról beszámolt. Az elmúlt időszakban például a rendőrségen jelentette fel a gyermekének a sorsáért jogos türelmetlenséggel aggódó szülőt. A hitleri kutyás hasonlat pedig szöges ellentétben áll a felelősségre, szakmaiságra, a tiszteletre, a toleranciára és a gyermekek iránti szeretet fontosságára utaló szavaival, ahogy azzal a kijelentésével is, hogy minden véleményt tiszteletben tart, még akkor is, ha azok ellenkeznek az övével. Ha nem kerül szóba a katolikus iskola, és Porkoláb Annamária, a neveléslélektani központ vezetője nem üdvözli magyarul is a megjelenteket, a tanácskozásból nem derült volna ki, hogy a diákság és az igazgatók több mint egyharmada magyar nemzetiségű. A megbeszélés fogadással ért véget a kisteremben, amit a jelen levő iskolaigazgatók többsége nehezen talált meg, látszólag nem jártak ott soha. BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 2.Fontos a forrásokig lemenniTörténelem-filozófiai szakot végzett, művészettörténettel egyik tanárának hatására kezdett foglalkozni. Könyvei, cikkei, tanulmányai hiánypótlók, sokszor rejtett dolgokról rántják le a leplet. Murádin Jenő az erdélyi művészettörténet egyik legbeavatottabb ismerője. – Tordától néhány kilométerre található községben született értelmiségi szülők legkisebb gyermekeként. Milyenek voltak ezek az évek? – Bátyám hét, nővérem tizenegy évvel nagyobb. Nyolcvan évet töltök, ami nagy időtávlat, és ilyenkor mindig arra koncentrálok, mi az, amire a legrégebbről emlékszem. Talán hihetetlenül hangzik, de a bécsi döntés jut eszembe, pedig az 1940-ben volt, amikor hároméves voltam. Apámék a telepes rádión hallgatták óriási izgalommal a híreket, ugyanis nem tudtuk, mi lesz Aranyosszékkel, ahol szülőfalum is van, amíg ki nem derült, hogy átesik Dél-Erdélybe. Harasztos egyébként zsákfalu, ide csak utak vezettek, innen tovább már nem lehetett menni. Sáros falu, agyagos, nehéz földje van, az eke beletörik. Amire viszont igazán jól emlékszem, az a ’44-es frontátvonulás. Harasztos a bal szárnya volt a Torda ellen irányuló orosz támadásnak, tehát erőteljesen megszállta a katonaság. – Ennek a megszállásnak milyen következményei voltak? – Apám elmenekült, mert szeptemberben, amikor a magyar hadsereg Dél-Erdély ellen támadott, kántortanító lévén elénekelte a templomban a Himnuszt. Emiatt neki menekülnie kellett, én ottmaradtam anyámmal. Az asszonyok felmenekültek a padlásokra, mert az oroszoknak kedvenc szórakozásuk volt, hogy a fiatalasszonyokat, lányokat kergették. Láttam, amikor az első hadosztály bevonult, nem is oroszok voltak, hanem hegyes sapkájú, tatár, kirgiz kinézésű közép-ázsiai népség. Aztán jöttek a tankok, a lőszeres kocsik, de a gyerekeket „Ivánék” nem bántották. Az egyik orosz feldobott a levegőbe, cukorkát, csokoládét adott, felültetett egy tankra is, anyámék a padlás ablakából kétségbeesve nézték, mi lesz. De az egyszerű orosz ember nyilván az otthonhagyott családjára gondolt, így hát nem bántottak engem sem. – Az iskolát is szülőfalujában kezdte? – Igen, és akkor még palatáblára írtunk, ma már ezt felváltotta a táblagép…Táblakeretben volt, egy gumival rá volt kötve a palavessző. Apám, Murádin Lukács volt a tanító, ő ott volt szolgálatban 30 évig. Az a vidéki tanító volt, aki együtt élt a faluval, kérvényeket fogalmazott, viszonylag jól beszélt románul, bár Harasztoson a románok kiválóan tudtak magyarul. Akkoriban nem volt villany, nem volt aszfalt, a követ, amit ráhordtak a sáros utakra, egy év alatt elnyelte a föld, és kezdhették elölről. Megvolt a falunak a maga varázsa, de semmiféle kényelem nem volt, talán három-négy telepes rádió működött, köztük az apámé. Amíg ott voltam iskolás, feladatom volt többek között a lámpacső törlése, hiszen az mindig kormos lett a petróleumfüsttől. Később bevezették a villanyt, és elsőként Aranyosszéken a gázt. Ma már nem szívesen megyek ki Harasztosra, megváltozott a vidék, megváltoztak az emberek is, más lett az a világ. – Később hol folytatta tanulmányait? – A bécsi döntés után László bátyám, aki nyelvész lett, Gyulafehérvárra ment katolikus iskolába, a nővérem pedig Nagyszebenbe, szintén egyházi iskolába. Én Kolozsvárra jöttem a tanítóképzőbe. Azért nem gimnáziumba, mert számtanból katasztrofális voltam, apám, aki számtant is tanított, mindig mondta: te, fiam, csak az egyszeregyig jutsz el. Történész szerettem volna lenni, azt nagyon kedveltem, már gyerekkoromban is rengeteget olvastam, nem volt apámnak olyan könyve, amit végig ne olvastam volna, ha értettem, ha nem. Vagy az iskola nyitott ablaka alatt hallgattam, mit tanít apám, mit kérdez, így aztán, amikor felsőbb osztályokba kerültem, sok mindent tudtam már, vagy legalábbis volt fogalmam róla. – Bár az volt az álma, mégsem lett a klasszikus értelemben vett történész. Hogyan történt, hogy másfele ment a pályán? – Ha nem úgy alakulnak a dolgok, biztos történész leszek. A művészettörténet akkoriban még távoli dolog volt. Történelem-filozófia szakra felvételiztem az egyetemen 1958-ban, jól is ment. Azok között a kiválasztottak között voltam, akik Kolozsváron kaphattak állást. Csakhogy az egyetem után három hónapra elvittek katonának, és egy kolléga addig mesterkedett, amíg elfoglalta az állásomat. Constantin Daicoviciu volt az egyetem rektora, tudta, mi történt velem, és megvolt benne az a becsület, hogy hozott Bukarestből egy felmentést, így végül nem kellett elfoglalnom azt szilágysági falut, ahova kihelyeztek. Egy darabig munkanélküli voltam, majd az Igazság című kolozsvári napilaphoz kerültem. Ez az erdélyi sors, hiszen egy magyarországi ember azzal a képességgel nem egy napilapnál köt ki. De itt olyan kevés hely volt a magyarság számára, hogy az ember örvendett, ha álláshoz jutott. – Milyen volt napilapnál dolgozni azokban az években? – Szerencsém volt, hiszen művészeti kérdésekkel foglalkoztam. Mindig sajnáltam a mezőgazdasági rovatnál dolgozó kollégákat, hogy semmi nem maradt meg utánuk. Mezőgazdasági kampánycikkeket írtak. Kit érdekel az ilyesmi? A kultúrából mégiscsak marad valami. Az a művészeti élet, ami azokban az években volt, lecsapódik kiállítások, művészpályák bemutatatásának képében. Ugyanakkor jó társaság volt a lapnál. Sokszor az íróasztal alatt hagytam a táskámat, és átmentem a könyvtárba kutatni. Keszthelyi Gyula, a főnököm tudta ezt, de soha egy szót nem szólt. Egyébként Móra Ferencnek igaza volt: mindenkinek használ, aki napilapnál dolgozik, mert megtanulja a fegyelmet. Csak éppen időben abba kell hagyni… – Mikor kezdett érdeklődni a művészettörténet iránt? – Az egyetemen Virgil Vătăşianu volt a művészettörténet tanárom, aki olyan izgalmasan és érdekesen adott elő, hogy muszáj volt odafigyelni. Ide tartozik, hogy amikor felkerültem az egyetemre, akkor egyesítették a Bolyai és a Babeş egyetemeket, ami azt jelentette, hogy a tantárgyak egy részét románul, másik részét magyarul tanultuk. Voltak persze soviniszta tanárok, és olyan is, akiről tudtuk, kiválóan beszél magyarul, de az egyetemen nem szólalt meg. Ugyanakkor például David Prodan, aki a román középkori történészeknek igen jelentős alakja volt, azt mondta: beszéljen csak magyarul, úgyis megértem. Ugyanígy Vătăşianu is, akinek otthon magyar szolgálója volt, azzal magyarul beszélt. Daicoviciu annyira jól beszélt magyarul, hogy árnyalt kifejezéseket használt. Volt bennük nacionalizmus, de tudták, mennyit ér és mit jelent a magyar kultúra. Visszatérve, Vătăşianunál nagyon jól vizsgáztam, felmerült az is, hogy maga mellett tart az egyetemen. Ez nem történt meg, munkanélküli lettem, de valamit kellett tennem. Imreh István professzor, aki kedvenc tanárunk volt, ajánlotta, hogy olyasmivel foglakozzam, amivel közlési lehetőséghez is jutok. Így fogtam neki a művészettörténetnek nagy elkötelezettséggel, hiszen e nélkül nem lehet semmit sem művelni. Azt hiszem, nem volt olyan műterem, ahol ne jártam volna. Meg kellett ismerkedni az alkotókkal. És a könyvtározás sem elhanyagolható: soha nem hittem annak a művészettörténésznek vagy műkritikusnak, akit könyvtárban nem láttam soha. – Könyvei nem csak műelemzésről szólnak... – Életem fele levéltárban és könyvtárban telt el. Így jött az a felismerés, hogy van az erdélyi művészetnek olyan – viszonylag szűk – pászmája, ami nincs feltárva. Ebből születtek a könyvek – 55 kötetnél tartok –, és azok egy része az én történészi képzettségemet is tükrözi. Nemcsak műelemzésről szólnak a könyveim, hanem környezetrajzról is, hiszen fel kell tárni a körülményeket. Nyilván a műből kell kiindulni, de az, hogy a művek hogyan keletkeztek, különösképpen kisebbségi helyzetben, ahol a sorok között kellett kimondani valamit, ahhoz szükség volt ehhez a környezetrajzra: hogy éltek, miként élték meg azt a korszakot, milyen művek rejtetten, szimbolikusan mit jelentenek, mire kell figyelni. Annak a munkának, amit sok év alatt elvégeztem, az volt a végkövetkeztetése, hogy a magyar kultúra oszthatatlan. Hiába szabdalták szét a Kárpát-medencei térséget, ami itt megmaradt, és a magyarság által itt létrehozott értékek az egyetemes magyarság értékei. Ezt kell feltárni, megmutatni, hogy ez megmaradjon. A kolozsvári botanikus kert egykori aligazgatója, Gergely János egyszer elhívott, nézzük meg, hogy egy bizonyos növénynek milyen színű virágja van sík területen, illetve sziklafalban vagy szakadékban. Kicsit mások voltak, nem egyformák. Ilyen a magyar kultúra is: ugyanaz, de ha egy zordabb, szakadékosabb területen nyílik, akkor annak a virága kicsit más lesz. – Össze lehet hasonlítani a magyarországi és az erdélyi magyar kultúrát? – Sosem mondtam vagy írtam le, hogy az erdélyi kultúra vetekszik a magyarországival. Utóbbi sok szempontból magasabb rendű, mert megvoltak az iskolái, akadémiái, könyvtárai, lehetőségei, és a fejlődésben nem gátolták a kisebbségi helyzetből születő gondok. Ugyanakkor nem írható meg a mai magyarországi művészettörténet az esetek jelentős többségében anélkül, hogy ne vegyük figyelembe azt, ami a határon túl történt. Fadrusz János munkássága – aki a Felvidékről jött, és fontos munkái jelentős része Erdélyben vagy Pozsonyban van – nem írható meg csupán abból kiindulva, amit Magyarországon alkotott. Mednyánszky László úgyszintén felvidéki volt, oda kötötték a gyökerei. A kortárs művészetekre ez ma már kevésbé érvényes, bár ha belegondolunk, a marosvásárhelyi avantgárd MAMŰ-csoport tagjai 1989 előtt majdnem mind elmentek Magyarországra. De az ő művészetük sem választható el a szülőföldtől. Munkásságomat azért tartom hozzájárulásnak az egyetemes magyar művészettörténethez, mert ezeket a kapcsolatokat tárja fel. – Intenzíven foglakozott a nagybányai művésztelep történetével is. Miért érdekelte az erdélyi művészetnek ez a fejezete? – A nagybányai művésztelep története 1896-tos alakulásától 1918-ig ismert, de hogy utána 1944-ig mi történt, arról Magyarországon szinte senki sem tudott. Ez arra vezethető vissza, hogy Trianon után a telep átesett a határon. 1990 után fedezték fel újra a műkereskedők, és nekünk hatalmas, a kereskedőnek viszonylag kevés pénzért keltek el a nagybányai művek. Sok műtárgy áramlott ki az országból. Ennek az volt az oka, hogy a 90-es marosvásárhelyi pogrom után a fiatalok jelentős része igyekezett minél messzebb kerülni innen, és nyilván nekik pénz kellett a megélhetéshez. A szülők leakasztották a képeket a falról, és eladták műkereskedőknek. Így fosztódott ki ez a terület. – Manapság is sok szó esik a nagybányai művésztelepről. Milyen körülmények vezettek a megszűnéséhez? Nem lehetne valamilyen formában újraindítani? – Abban a formájában nem lehet. Thorma Jánosnak, a művésztelep alapítójának nagyszerű diplomáciai érzéke volt. Neki a román városvezetéssel nagyon jó volt a viszonya. II. Károly román király eljött hozzá Pál görög herceggel, és a fél műtermét felvásárolták. Ez hatott a városvezetésre. 1924-ben a szatmári törvényszéken önálló jogi személyiségként védték le a kolóniát, tehát nemigen lehetett hozzányúlni. A 30-as évek második felében a levegőben volt a revízió. Ekkor jött a pusztítás második hulláma, és államosították a festőiskolát. Ziffer Sándort és néhány román embert neveztek ki tanárnak, de nem működött az iskola, gyakorlatilag csődbe került. A bécsi döntés után Mikola András és Krizsán János újraalakította, ez működött 1944-ig. Az 50-es években új műtermek épültek, fiatalok kerültek oda, Tőrös Gábort és Véső Gusztávot kivéve mindannyian románok voltak. Az akkori iskola már nem a késő naturalista, avantgárdba hajló művészetet kedvelte, ugyanis felfedezték a máramarosi és avasi román népművészetet, ez pedig nem volt összetársítható a múlttal. A korszak lezárult, és nem hiszem, hogy valami történik, miután a jelenlegi városvezetés két évvel ezelőtt leromboltatta azt a házat, ahol Ferenczy Károly, Ferenczy Noémi és Mikola András élt, dolgozott. Nagybánya nagyon fontos volt a magyar művészet történetében, mert tulajdonképpen akkor léptek ki a szabadba a művészek. Ha pedig kilépsz a szabadba, megváltozik a festészet jellege. – Említette, hogy a művészeket gyakran meglátogatta. Hogyan fogadták otthonukban, műhelyükben? – Majdnem mindenki jól fogadott. Egy műteremlátogatást mindenki szívesen vett, mert a művész szereti megmutatni a munkáit. Sőt, egy-két kivételtől eltekintve a művészek műtermében idegen képet nem láttam. Ugyanis a művész nem akarja látni, csak önmagát. És mindenki szereti, ha írnak róla. Tele vagyok anekdotákkal, de hosszas lenne elmondani. Aurel Ciupe festőművésznél például többször is jártam, mindig magyarul beszélgettünk. Ő mondta még pályám kezdetén: ide figyeljen, fiam, ha nem jár Avram Iancuval és Mihai Viteazuval karonfogva, semmi esélye sincs. Olyan dolgokat mondott el nekem, amit román újságíróknak soha. Rengeteg dolgot tudtam meg tőle, főleg a két háború közötti „finomságokról”. – A megsebzett szobor című kötetében az 1918 után elpusztított magyar emlékművekről ír. Hogyan történhetett meg ilyen barbárság? – Nemcsak Erdélyben pusztultak magyar emlékművek, hanem az utódállamokban – Szerbiában, Szlovákiában – is ugyanez történt. A kötet egy repertóriuma azoknak az emlékeknek, amelyek 1918 után eltűntek vagy megsérültek. Marosvásárhely összes szobra – így a Bem- és a Kossuth-szobor – megsemmisült. Olyan ez, mint az ősembernél: ha felrajzol vagy elpusztít valamit, akkor az a korszak is eltűnik, kiiktatódik az emlékezetből. Ha nincs Mátyás-szobor Kolozsvár főterén, akkor Mátyás sem létezett – ez a felfogás vezetett a pusztításhoz. Egyébként Mátyás esetében bizonyos szkizofrénia nyilvánult meg, mert például a feleki románság 1919-ben bivalyszekerekkel akarta elhúzni a szobrot. Maga a románság akadályozta meg mondván, hogy Mátyás román származású. Mitikus eredetű gondolat: ha elpusztítom a szobrot vagy a képet, akkor elpusztul a hozzá fűződő emlék is. A régi tanárok, Ciupe és társai, sosem vettek részt ilyesmiben. A fiatalabbakban már más indulatok folytak, de engem soha nem ért inzultus a részükről. – Mennyire volt ismert az ön munkássága az anyaországban? – Német származású feleségem, Murádin-Beyer Katalin miatt sokáig nem kaptunk útlevelet, pedig alig beszél németül, és eszünk ágában sem volt kint maradni. Mikor végre kijutottam Magyarországra volt, aki megkérdezte: maga élő személy? Hiszen olvasták munkáimat, de látni nem láttak soha. A kapcsolat, ami a magyarországi művészettörténészekkel kialakult, 1990 utánra vezethető vissza. Ma már hetente felhívnak, ha valami határon túli dolog érdekli őket. A Magyar Művészeti Akadémia nyolc éve tagjává választott, ott még jobban összejöttem azokkal, akiket kevésbé ismertem. – Több mint félszáz kötet szerzője, szinte megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt. Sosem fáradt bele a munkába? – Nagyon szeretem azt, amivel foglalkozom, nem éreztem tehernek azt a gyűjtő munkát, ami ezzel járt. Rengeteget jegyzeteltem, ezek ma is megvannak. Képkatalógusomból meg tudom mondani, melyik művésznek hol jelentek meg képei. Nem felesleges munka, mert a képek beazonosítását igenis segíti. A számítógép fontos segédeszköz, de nem mondja el az összefüggéseket. Távol áll tőlem, hogy elutasítsak bármilyen technikai újítást, azt viszont látom, hogy hiába kapja meg a fiatal készen, amit keres, az összefüggés nem jön ki a gépből. Aki nem olvas, ahhoz a dolgok rendszerezése nem jut el. Márpedig a fiatalok nagy része sajnos nem olvas. Tanárismerőseim panaszolják, hogy a gyerekek nem tudnak elolvasni egy klasszikust, mert nem értik a szöveget. Úgy vélem, fontos az embernek a forrásokig lemennie, anélkül nehezen tud boldogulni, ha igazán értékeset akar alkotni. – Mi a titka e termékeny írói tevékenységnek? – Bátyám azt szokta mondani, „könnyű neked egyik könyvet a másik után írni, amikor feleséged az íróasztalnál a széket a feneked alá tolja, hogy nyugodtan tudjál dolgozni”. Hálás vagyok neki, hogy majdnem minden könyvemben a legnagyobb segítségemre volt. Murádin Jenő A művészettörténész, szerkesztő, egyetemi docens 1937. november 23-án született a Kolozs megyei Harasztoson. Felsőfokú tanulmányokat a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott, 1963-ban szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. A kolozsvári Igazság napilap munkatársa, majd a Napsugár főszerkesztője volt, 1991-től a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán oktatott és kutatott docensi beosztásban. Több száz művészeti és kritikai írásában behatóan foglalkozik a kortárs művészettel. Elsősorban az erdélyi, 1990 után a magyarországi képzőművészeti közéletnek is jeles közreműködője szervezéseivel, kiállítási megnyitó beszédeivel, műkritikáival. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. december 6.Elhunyt Mihály király96 éves korában elhunyt Mihály volt román király – jelentette be tegnap az egykori uralkodó családja. Mihály daganatos betegségben és leukémiában szenvedett, Svájcban kezelték, ottani rezidenciáján érte a halál. Holttestét december 13-án szállítják Romániába. Ő az utolsó olyan személyiség, aki a második világháború idején államfő volt. A volt király utoljára 2014 novemberében, 93. születésnapján mutatkozott a nyilvánosság előtt; tavaly márciusban súlyos betegségére hivatkozva közölte, hogy visszavonul a közélettől, és lányát, Margit trónörökös hercegnőt bízta meg, hogy a korona őreként képviselje a román királyi családot. Bár Mihály korábban sem volt aktív szereplője a román közéletnek, nagy tiszteletnek örvendett az országban, és személyes tekintélye is hozzájárult ahhoz, hogy a királyság eszméje az utóbbi évtizedben egyre népszerűbbé vált Romániában. A román uralkodókat eddig a Curtea de Argeşen épült 16. századi kolostorban helyezték örök nyugalomra, itt azonban nincs már hely újabb kripták kialakítására, ezért 2009-ben új királyi kápolnát építettek a régi templom szomszédságában. Mihály tavaly elhunyt feleségét, Anna volt királynét már itt temették el. Mihály a Hohenzollern-családból való II. Károly király fia. Gyermekként 1927 és 1930, majd 1940 és 1947 között volt Románia uralkodója. Fontos szerepet játszott az 1944. augusztus 23-i fordulatban, amikor a már hadszíntérré vált Románia szakított addigi szövetségeseivel, a tengelyhatalmakkal, és az antifasiszta koalíció oldalára állt át. A kommunisták által elűzött királyi család a 2000-es években költözött vissza Romániába, miután államosított ingatlanaik jelentős részét visszaszolgáltatták. Az utolsó román király halálának hírére a romániai pártelnökök sorra kifejezték megrendülésüket, még Ion Iliescu volt államfő is elismerő szavakkal emlékezett meg róla, noha 1990-ben ő akadályozta meg Mihály romániai látogatását. Az SZDP a gyász miatt lemondta a szombatra tervezett tüntetéseket, a kormány pedig háromnapos nemzeti gyászt kíván hirdetni. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök szerint I. Mihály király a gerincesség és a méltóság jelképe volt, halálával az ország történelmének fontos fejezete zárul le. Klaus Iohannis jelenlegi államfő azt nyilatkozta: Mihály király egész életét Románia szolgálatába állította, méltósággal és felelősséggel szolgált az utolsó percig. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. december 21.Beszélgetés László-Herbert Márk történésszel – Kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király leszI. Mihály román király lemondatásának kerek, 70. évfordulója közeledik, alig pár nappal a volt uralkodó halála és temetése után. Halála kapcsán a hazai közvélemény figyelmének középpontjába került az elmúlt évszázad román történelmének egyik legérdekesebb alakja. Az uralkodó lemondatásának körülményeiről, nemzetközi visszhangjáról kérdeztük László-Herbert Márk történészt. László-Herbert Márk Kolozsvárott született 1975-ben. A budapesti Külkereskedelmi Főiskola Szakdiplomácia szakán szerzett közgazdász oklevelet, majd az ankarai Bilkent Egyetemen és a budapesti Közép-Európai Egyetemen ért el mesteri fokozatot nemzetközi kapcsolatokból illetve közép-európai történelemből. Nemrég a Torontói Egyetemen szerzett doktori címet történettudományból. Jelenleg a budapesti Vera and Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum munkatársa. – Mennyire volt törvényszerű Mihály lemondatása, lévén, hogy a II. világháború után az ország a szovjet érdekszférába került, és már másfél éve a Petru Groza által vezetett kabinet kormányozta az országot? – Az, hogy Mihály királynak – így vagy úgy – mennie kell, várható volt, de a hogyan, a miként, az utolsó pillanatig bizonytalan maradt. Grozáék lépésről lépésre lehetetlenítették el politikai ellenfeleiket, ugyanakkor tesztelték a nyugati nagyhatalmak ingerküszöbét is. Miután a parasztpárti vezetők elleni kirakatperben 1947. november 11-én meghozták az ítéletet, kézenfekvő volt, hogy a következő áldozat maga a király lesz. Mihály király a Maniu-ítélet másnapján Londonba utazott Erzsébet hercegnő, a későbbi II. Erzsébet királynő esküvőjére, a kommunista vezetés pedig abban bízhatott, hogy onnan nem fog visszatérni. Ám a király pár nappal karácsony előtt visszatért Bukarestbe, a hatalom lépéskényszerbe került, és amint tehette, lépett is. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása a kommunisták számára egy bizonytalan, átmeneti időszaknak a végét és a konszolidáció megkezdésének lehetőségét jelentette. – Mennyire volt előrelátható Mihály trónfosztása? Figyelmeztették-e erre a lehetőségre a szövetséges országok – amelyek némelyikében rokon királyi családok uralkodtak? – 1947 őszén a király is, az anyakirálynő is tudta, hogy a Monarchiának hamarosan vége. Tudták ezt a nyugati nagyhatalmak Bukarestben akkreditált diplomatái is. Már október végén, nem sokkal VI. György király meghívólevelének megérkezése után a bukaresti amerikai és brit követek arról folytattak eszmecserét, hogy mi minden történhetne – ideértve a trónfosztást is – Bukarestben, ha Mihály elfogadná a londoni meghívást. Ezért a brit követ arra figyelmeztette Mihályt és édesanyját, hogy jól fontolják meg az utazást, mert lehet, hogy nem engedik majd meg nekik, hogy visszatérjenek. Pár nappal később az amerikai követ már azt táviratozta Washingtonba, hogy a király nagyon el szeretne utazni Londonba, de elképzelhetőnek tartja, hogy nem térhet majd vissza a trónjára. Mihály tehát felkészült arra, hogy távollétében megfoszthatják a tróntól. A király tervezett londoni utazása a brit külügyminisztériumban kisebb zavart is okozott: miután Londonban teljesen kilátástalannak látták a román uralkodó helyzetét, a Foreign Office-ban attól tartottak, hogy Londonban Mihály esetleg maga akarna lemondani a trónról, amivel a brit kormányt hozta volna kínos helyzetbe az éppen Londonban zajló külügyminiszteri konferencia idején. A britek tanácsa ezért az volt, hogy – ha már elfogadta György király meghívását – közvetlenül az esküvő után, de mindenképpen a külügyminiszterek londoni tanácskozása előtt utazzon vissza Bukarestbe. Ez azért is fontos, üzenték Londonból Mihálynak, mert egy esetleges bukaresti puccsnak kisebb volt az esélye Molotov Londonba érkezése előtt, mint utána. Röviden összefoglalva: több figyelmeztetést is kapott Mihály a nyugati kormányoktól, a román királyi udvar folyamatosan kapcsolatban volt a bukaresti szövetséges követségekkel. – Kapott-e Mihály Londonban arra vonatkozó jelzéseket, hogy ne térjen vissza az országba, mert lemondatására készülnek? – Több szerző is megírta, hogy az Egyesült Királyságban élő rokonság arra biztatta a királyt, ne térjen vissza Romániába, de én erre legfeljebb csak utalásokat találtam az általam kutatott dokumentumokban. A diplomáciai levelezésből inkább az derül ki, hogy hivatalos személyek Mihályt Londonban semmilyen módon nem kívánták befolyásolni annak eldöntésében, hogy térjen-e vissza Romániába vagy sem. Magyarán: a brit és az amerikai diplomácia semmiképpen sem akarta vállalni a felelősséget Mihály döntésének esetleges következményeiért. A táviratokból kiderül, hogy Mihály többször is találkozott a londoni amerikai nagykövettel, akitől támogatást, tanácsot kért. A nagykövet minden alkalommal elmondta, hogy megérti Mihály király dilemmáját, de semmiféle tanáccsal nem kíván, és nem tud szolgálni. Nagyjából ugyanezt mondta neki Bevin brit külügyminiszter is. Mihály meglehetősen csalódottan hagyta el Londont, de hazafelé útba ejtette Svájcot, ahol további három hetet töltött a frissen eljegyzett Anna dán hercegnővel. Svájcból is megpróbált tanácsot kérni az amerikaiaktól arra vonatkozóan, hogy térjen-e vissza Romániába, vagy sem, de Marshall amerikai külügyminiszter válasza egyértelmű volt: annak eldöntése, hogy Mihály visszatérjen-e Romániába avagy sem, kizárólag Mihály dolga. – Nem Mihály volt az első román király, aki – kényszerítve vagy jószántából – lemondott a trónról: apja, II. Károly kétszer mondott le fia javára. Volt-e szó róla, hogy a szovjet érdekszférában tartva az országot, Mihályt lemondatják és az Estorilban tartózkodó Károlyt hozzák vissza a trónra? Mi lett volna ebben a ráció? – Igen, szóba került II. Károly exkirály visszatérése Romániába, de nem mindegy, milyen kontextusban. Mihály király édesapja Elena Lupescuval előbb Mexikóban, majd Brazíliában telepedett le. Nyilván nem érezték ott jól magukat – Elena Lupescunak egy dokumentum tanúsága szerint a szubtrópusi klímából lett elege –, így megpróbáltak visszatérni Európába. Franciaország vagy Portugália került szóba mint lehetséges úti cél, ám a nyugati Szövetségesek minden áron a nyugati féltekén tartották volna őket, legalábbis minél távolabb Bukaresttől és a nyugat-európai román diaszpórától. De Károly hajthatatlan volt, mindenképpen Európában akart letelepedni, és miután a francia kormány gyakorlatilag megtiltotta nekik, hogy oda betegyék a lábukat, útjuk Portugáliában véget ért. Károly és Lupescu 1947. október 5-én érkeztek meg Lisszabonba. A hírre beindult a párizsi és a nyugat-európai románság körében a találgatás, hogy Károly valójában Bukarestbe igyekszik-e, hogy ismét megfossza a fiát a tróntól. Az általam kutatott diplomáciai levelezés szerint olyan véleményeket is lehetett hallani, hogy Károlyt vélhetően a szovjetek akarják visszahozni Bukarestbe, de nem is királyként, hanem egy új köztársaság elnökeként! Ez abszurdum. Meggyőződésem, hogy II. Károlynak esze ágában nem volt köztársasági elnökként visszatérni Romániába, de abban is kételkedem, hogy akár régi-új királyként hozták volna vissza a szovjetek Károlyt, hiszen ők éppen a monarchia felszámolásán dolgoztak. Mindenesetre Lisszabonban Károlyék Mihály távolléte alatt végig rendőri megfigyelés alatt álltak, esetleges hazatérésüket megakadályozandó. – Summa summarum: kijelenthető, hogy a szövetségesek prédául hagyták az országot és királyát a szovjet Oroszországnak? Mint ahogy egy évvel korábban az ugyancsak rokona II. Szimeon bolgár cár és 1945-ben unokatestvére, II. Péter jugoszláv király is kénytelen volt lemondani a trónról... – Summázva ez így kijelenthető, de árnyalja az állítást, hogy 1946 nyarán-őszén – tehát jóval Péter 1945-ös trónfosztása után és nagyjából Szimeon 1946 szeptemberi menesztése idején – az amerikaiak még megpróbáltak beavatkozni Romániában. 1946 derekán az Egyesült Államok ugyanis még kulcsszerepet szántak Romániának Törökország és a Boszporusz „megmentésében”, több titkosszolgálati akciót hajtottak végre, szovjetellenes mozgósításba kezdtek, és földalatti hadsereget terveztek felállítani. Ezek az akciók viszont meghiúsultak, egy évvel később pedig, 1947 novemberében, a Maniu-per után az amerikaiak menthetetlennek ítélték meg a helyzetet, és ezért decemberben már meg sem kíséreltek beavatkozni a hazai történésekbe. – Voltak-e diplomáciai kísérletek arra, hogy az 1947. december 30-i lemondást „visszafordítsák”? – Nem tudok ilyenekről, de a nyugati nagyhatalmak hozzáállásából ítélve nem is állhatott érdekükben ilyesmi. Mihály király lemondatását tudomásul vették, a korabeli diplomáciai levelezés tanúsága szerint nem terveztek bármiféle módon beavatkozni a szovjetek és a román kommunisták december végi bukaresti machinációiba. – Végezetül személyes kérdés: honnan az érdeklődés egy kolozsvári – magyar és szász családból származó – történész részéről a román király lemondatásának témája iránt? – A király lemondatásával kapcsolatos dokumentumokra egy véletlen folytán bukkantam az amerikai Nemzeti Levéltárban, az ott látottakon felbuzdulva kutattam tovább Londonban és Párizsban. Tehát előbb „fedeztem fel” a dokumentumokat, és csak utána alakult ki bennem egy mélyebb érdeklődés a téma iránt. – És mit mondanak a dokumentumok a király lemond(at)ásáról? Végjáték I. Mihály román király körül amerikai, brit és francia dokumentumok tükrében című könyve előbb magyarul jelent meg 2008-ban a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál, majd román nyelven látott napvilágot 2010-ben Abdicarea regelui Mihai. Documente diplomatice inedite címen. Hogyan fogadta a román történész szakma, a közönség a kötetet? Milyen visszhangja volt? – A magyar nyelvű kötetnek viszonylag halk visszhangja volt, de ez érthető, hiszen ez nem egy magyar téma, márpedig a romániai magyar olvasó – sajnos – csak ritkán vesz a kezébe román történelmi témájú könyvet. A román nyelvű kötetből viszont tudtommal jóval több kelt el, több helyen méltatták, többször hivatkoztak rá, különböző történettudományi írásoktól kezdve a Memorialul Durerii dokumentumsorozaton át internetes újságokig, blogokig. Ezekben a napokban – Mihály király lemondatásának 70. évfordulója táján – mintha újból megnőtt volna az érdeklődés iránta, ami számomra nagy öröm. A magyar és a szász kisebbséghez tartozóként a románokhoz szólni a huszadik század egyik legfontosabb romániai történelmi eseményével kapcsolatban nagy megtiszteltetés számomra. – Volt-e alkalma a királlyal vagy a királyi ház más tagjával beszélni, levelet váltani kötete megírását megelőzően vagy azt követően? – Nem találkoztam a királlyal vagy a királyi ház más tagjaival, de a 2008-as magyar és a 2010-es román kiadásból is küldtem egyet-egyet a királynak, amit a király titkára Mihály nevében szép, fejléces papíron meg is köszönt. Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. december 21.Kényszerből tett kisebbségbarát gesztusokSok legenda él Mihály királynak az uralkodása idején a magyarság irányába tett gesztusairól. Erről beszélgettünk Nagy Mihály Zoltán nagyváradi történésszel és levéltárossal. – 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak? – Ion Antonescu hatalomra jutása szorosan összefüggött a II. bécsi döntéssel: a román politikai elit, a katonaság és a társadalom nem nyugodott bele a területveszteségbe. A román hadsereg forrongott a revánsvágytól, hiszen egyetlen puskalövés nélkül kellett feladnia Erdélynek azon részét, ahol korábban egy esetleges magyar támadás feltartóztatására hadászatilag komoly erődrendszert épített ki. A román történelmi pártok bebizonyították, képtelenek biztosítani az ország területi épségét. Antonescu e tömeghangulatot használta ki jó politikai érzékkel. Támogatást a hadseregtől remélt, hiszen a legfelsőbb tisztikar elismert tagja volt, és úgy vélte, a legionárius mozgalom kellő politikai támogatásával biztosítani tudja az államszervezet zavartalan működését, és megóvja Romániát az újabb területi veszteségektől. A fiatal trónörökös személye e krízishelyzetben felértékelődött: I. Mihály király édesapja, II. Károly korábban többször is bebizonyította alkalmatlanságát. Így a fiatal király trónra lépése legitimizálta az új hatalmat. E sorsfordító időkben I. Mihály király volt az igazodási pont, a román nemzeti egység és az összetartozás megtestesítője. – 1940-ben a trónt ténylegesen elfoglaló Mihály király apjától nehéz örökséget vett át a második világháború elején. Mi volt az oka az Antonescu-féle puccsnak? – Az 1944. augusztus 23-i átállás levezénylőjeként Mihály király történelmet írt, az oroszoknak tett hatalmas gesztus ellenére az orosz hadsereg megszállta az országot, és százezernyi román katonát deportált Szibériába. Az orosz megtorlásnak hány dél-erdélyi magyar férfi esett áldozatul? – Az augusztus 23-i román átállás hírét teljesen háttérbe szorították a francia fővaros, Párizs felszabadításáról tudósító nemzetközi sajtóorgánumok, holott a bukaresti események katonapolitikai szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírtak. A király és a hadsereg gyors helyzetfelismerő képessége és döntései nemcsak Románia nemzetközi megítélését változtatta meg, hanem hadászatilag lerövidítette a Vörös Hadsereg dél- és közép-kelet-európai előrenyomulását. Ennek ellenére a román területre lépő Vörös Hadsereg nem szövetségesként tekintett a román hadseregre, hanem a szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény időpontjáig 150–200 ezer román hadifoglyot ejtett. A kutatás jelenlegi szakaszában nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok arról, hogy a román hadseregben szolgálatot teljesítő magyar nemzetiségű katonák közül ekkor hányan estek orosz hadifogságba. A Szovjetunióba deportált román hadifoglyok névsorában csak az állampolgárságot tüntették fel, a nemzetiségi hovatartozásra csak névelemzés alapján következtethetünk. A korszakban sokkal nagyobb visszhangot kapott az észak-erdélyi magyar hadköteles férfiak, a katonaszökevények, valamint a magyar polgári lakosságot érintő 1944 őszi tömeges deportálások. – Mennyire mondható el, hogy az 1945 márciusától kezdődő kommunista kormányzás alatt Mihály királynak alig maradt valós hatásköre az ország irányításában? – Előre kell bocsátani azt a tényt, hogy az 1945. március 6-i kormányátalakítás, a baloldali pártok előretörése Moszkva kőkemény politikai és katonai nyomásgyakorlására ment végbe. A Bukarestben és környékén állomásozó orosz csapatok számának látványos felduzzasztása és orosz részről Erdély kérdésének lebegtetése kényszerhelyzetbe sodorta I. Mihály királyt: a nyugati hadszíntérre kivont román csapatok támogatásának hiányában értelmetlennek mutatkozott bármiféle román fegyveres ellenállás, de legfőképpen Erdély elvesztésének rémhíre racionális döntés meghozatalára serkentette. Ugyanakkor a fiatal király biztosítékot kapott arra vonatkozólag, hogy továbbra is megőrizheti alkotmányos jogköreit. A törvények csak az ő ellenjegyzése esetében emelkedhettek jogerőre, s abban bízott, hogy az angolszász nagyhatalmak és szövetségeseik minden eszközzel támogatni fogják az alkotmányos berendezkedés fenntartását, a monarchia fennállását és a román demokratikus jogállamiság működését. Ebben azonban a fiatal királynak csalódnia kellett. Nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, hogy 1945 augusztusától négy hónapon keresztül nem volt hajlandó ellenjegyezni a kormány rendelkezéseit. Ellenben az 1946 őszi román parlamenti választásokat megnyerő, pontosabban meghamisító kommunista párt előretörése már előrevetítette a monarchia megszűnését. – Hogyan jellemezhető az erdélyi magyarság sorsa az 1944 őszétől az 1947 decemberéig terjedő királyi időszakban? – Figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az 1945. márciusi kormányváltás után a baloldali pártok fokozatosan átvették az irányítást az összes központi közigazgatási intézményben, és az élet minden területén megkezdődtek a kivizsgálások, azaz a tisztogatások. Ez a taktika nem volt romániai jelenség, a kommunista pártok hasonlóképpen vették át az államigazgatás és a társadalom feletti ellenőrzést a Vörös Hadsereg uralta térségben. Annak ellenére, hogy az alkotmányos monarchia 1947 végéig fennmaradt, a király hatalmi jogkörei folyamatosan csorbultak. Egyértelmű, hogy az erdélyi magyarságot érintő jogkiterjesztő vagy -jogkorlátozó intézkedések nem a király kisebbségpolitikai elképzeléseit tükrözték, hanem elsősorban a lenini-sztálini nemzetiségi politika elveit részben követő vagy azt csak hangoztató Romániai Kommunista Párt érdekei érvényesültek. – Tehát elsősorban kommunista érdeknek tudható be a Kisebbségi Statútum és a magyar egyetem újraindítása? – Külön történet, és némileg kuriózumnak tekinthető a Kisebbségi Statútum és a Bolyai Egyetem ügye. A román hatalomátvétel után alkalmazott intézkedések eltértek a kisebbségi sorba került magyar nemzetrészekkel szemben a térségben alkalmazott politikai joggyakorlattól. Délvidéken a baloldali Tito vezette partizánok ekkor kezdték meg a magyarság megfélemlítését, a sokszor leírhatatlan brutalitást sem nélkülöző csoportos kivégzéseket, míg Felvidéken az egész magyarságra kiterjesztették a kollektív bűnösség elvét. Kárpátalján a Vörös Hadsereg vezényletével elkezdődött a magyarság tömeges deportálása. Romániában az 1944 őszén felállt tábornokok vezette kormányok és az Észak-Erdélyben berendezkedő román katonai és polgári hatóságok úgyszintén elkezdték a hadköteles magyar férfi lakosság deportálását. Ugyanakkor a román katonaság és a paramilitáris egységek – a Maniu-gardáknak titulát csapatok – számtalan településen atrocitást, kegyetlenkedést követtek el. Ezek méreteiben azonban nem hasonlíthatók össze a térség egyéb országaiban alkalmazott nemzetiségi politikai gyakorlattal. De nemcsak ebben volt egyedi a romániai helyzet, hanem abban is, hogy a moszkvai vezetésnek más érdekei voltak Romániával. A szovjet elképzelések szerint a kommunista pártnak már 1944 szeptemberében át kellett volna vennie a hatalmat Romániában, amit a király és a katonaság gyors helyzetfelismerő képessége megakadályozott. Éppen ezért a Kreml új taktikához folyamadott: az erdélyi kérdés „lebegtetésével” befolyásolta a román belpolitikai eseményeket. Arról van szó, hogy 1944. november 12-én a román katonai és polgári hatóságoknak el kellett hagyniuk Észak-Erdélyt, a területen szovjet katonai közigazgatást vezettek be. Ez azt jelentette, hogy a román átállás fejében remélt nyereményjegy beváltását Moszkva felfüggesztette. Ez józanítólag hatott a királyra és környezetére: érzékelnie kellett, hogy a kisebbségellenes politika nem folytatható, a magyarsággal szemben más politikát kell alkalmazni. Ezt a felismerést tükrözi az 1945. február elején megjelent Kisebbségi Statútum is. Vagyis a törvénycsomag reálpolitikai döntés eredménye volt, a magyarság irányába kényszerből meghozott gesztus, semmi több. A Bolyai Egyetem létrejötte már a kommunista hatalomátvételhez köthető, hiszen az 1945 május végén megjelent törvényt a Petru Groza vezette kormány dolgozta ki. Elmondhatjuk, hogy a korszakban ez a döntés is egyedinek tekinthető, de a látszólag szovjet magyarbarát nemzetiségi politika mellett figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy 1944 őszén a kolozsvári egyetem vezetősége nemet mondott a kiürítési parancsra, helyben maradt, és az 1945 márciusától Észak-Erdélybe visszatérő román hatóságok egy működő magyar egyetemmel találták szembe magukat. A törvény szépséghibája az, hogy nem ismerte el a magyar egyetem jogfolytonosságát (valójában egy új magyar egyetemet hoztak létre) és az épületek elosztása, illetve az orvosi kar Marosvásárhelyre való költöztetése súlyosan sértették a magyar érdekeket. – Az 1948 januárjában Nyugat-Európába távozó királynak az országból történő kiutasításával a kommunista rendszer teljes hatalomátvételt hajtott végre. Mi maradt a király után? – Az 1947 decemberében megjelent törvény felszámolta a fiatal, mintegy 70 éves múlttal rendelkező román alkotmányos monarchia intézményét, és vele együtt véget vetett az akkor még csak 26 éves I. Mihály király uralkodásának is. Az adott bel- és külpolitikai helyzetben I. Mihály döntése – vagyis az, hogy trónjáról lemond, és a száműzetést választja – reálpolitikainak tekinthető. A sors iróniája az, hogy az ő személyéhez köthető vagy éppen a személyes döntésének köszönhető Románia területi szuverenitásának deklarálása, a román nemzeti és politikai egység megteremtése és védelmezése, és 1948-ban éppen neki kellett elhagynia ezt az országot. – Sokan eljátszanak a gondolattal, hogy a rendszerváltás után Mihály király trónra való visszatérésével ma sokkal jobb helyzetben lenne az ország. Vajon mennyire reális ez az elképzelés? – Történészként nehéz e kérdésre válaszolni. Azonban éppen a tanulmányaim és kutatásaim során szerzett ismereteknek köszönhetően kockáztatnám meg azt, hogy az alkotmányos monarchia visszaállítása nagyobb belpolitikai stabilitást hozott volna Romániának. 1990 után szemtanúi lehettünk az önjelölt politikusok, valamint a történelmi múltat és a hagyományokat nélkülöző pártok „regnálásának”, amely viszonyok közepette minden politikai szereplő a hatalom megragadásával és annak megtartásával volt elfoglalva, mindeközben az ország állampolgárai csak kárvallottjai voltak ennek a folyamatnak. E helyzetben hasznos lett volna az alkotmányos monarchia bevezetése, mert a király személyében egy, a politikai csatározások és érdekek felett álló személy garantálhatta volna a nemzeti egységet és az állami intézmények jogszerű működését. De mindez I. Mihály király halálával a múlt ködébe veszett. Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-43
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
